Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Kérdezgetik, miért járok tüntetni. Merthogy nem vagyok olyan alkat. Tényleg nem. Sosem kedveltem a tömegrendezvényeket. Úttörőként kihagytam egy-egy május elsejei felvonulást. Elvileg kötelező volt, de az Irányi utcai gyakorló általánosban, ahová ötödiktől nyolcadikig jártam, nem vették túl komolyan a részvételt. Utáltam aláöltözni (megmagyarázom: a fehér ingnek és a piros nyakkendőnek kellett legfelül maradnia), ha kicsit hűvös volt az idő, inkább otthon maradtam. 1956. október 23-án délután hegedűórán voltam a Benczúr utcában (a Postás Zeneiskolába jártam). Visszafelé jövet a Vörösmarty téren kiszálltam a földalattiból, és láttam, hogy a Himnuszt éneklik az emberek kis csoportokban. Egy ideig nézelődtem, aztán hazamentem. A forradalom alatt is csak a közelbe jártam le – a belvárosban laktunk –, újságot venni. Nem is engedtek volna messzebbre a szüleim. Újdonság volt a tucatnyi napilap, azokat olvastam, meg Az Est Hármaskönyvét, amit, ha jól emlékszem, a negyvenes évek elején adtak ki, s benne Horthy arcát nagyapám minden fényképen gondosan kikaparta (tőle kaptam a könyvet), a papír az összes képen átlyukadt, sokáig nem is tudtam, hogy nézett ki Magyarország kormányzója. Viszont hegedűórára nem mentem többé. A forradalom abbahagyatta velem a zenetanulást.

Passzívan politizáltam. Méray Tibor haditudósításai a koreai háborúról fölkeltették az érdeklődésemet a Szabad Népben. Épphogy tízéves voltam. Emlékszem egy rövid lejáratú francia miniszterelnökre, úgy hívták, Laniel, és amikor megbukott, a pártlapban megjelent egy karikatúra, fordítva kellett olvasni a nevét, úgy, hogy „leinal”, az volt benne a vicc, hogy lefelé szaladva távozik. Utána jött egy másik francia miniszterelnök, Mende`s France, róla meg azt írták, németbarát politikát folytat, ezért átkeresztelték Mende`s Deutschra. Ő is hamar megbukott.

Csak azért mesélem ezeket, mert látható belőlük, hogy tizenévesen tájékozott voltam a politikában, messziről érdekelt. A lényeg, hogy messziről. Mint csudabogarak mihaszna tevékenysége. Véleményem is volt, de megtartottam magamnak, és kényes voltam rá, hogy a sajátom. Ez később sem változott. Rühelltem a konformizmust. Évtizedekkel később a magaménak éreztem, amit Ibsen A nép ellensége című drámájának központi hőse mond (Arthur Miller átiratában): „Mindig annak van igaza, aki egyedül van.” Azt hiszem, individualista voltam. Nem jutna eszembe – mint Schmitt Pálnak – felajánlani a függetlenségemet valakiknek. Nem léptem be pártba. Az egykori pártállamban a nyilvános lecsatlakozás ugyanúgy szükséges volt bizonyos állások betöltéséhez, mint a mai pártállamban. Hát aztán? Bernard Shaw-t variálom: az embernek úgy kell élnie, hogy elkerüljék bizonyos állások. (Ő a kitüntetésekre mondta. Igaza van, bár ezt nem sikerült hézagmentesen teljesítenem.)

Nem szerettem a rendszert, a „népi demokráciát”. Ki szerette? (Azért voltak, akik.) Leginkább a szabadság hiányzott. Hogy nem mondhatom ki, nem írhatom le nyilvánosan, amit gondolok. Nem utazhatom Nyugatra, vagy csak erősen korlátozottan. Persze az is dühített, hogy mennyivel rosszabbul élünk, mint azok odaát. Azt hittem, örökre így marad. Sokakkal együtt olyan voltam, mint Örkény drámájában Tóték, akik elviselik az Őrnagy tulajdonképpen szelíd terrorját, hiszen olyan szépen kéri őket, hogy vessék alá magukat a kívánságainak, járjanak leszegett fejjel, dobozoljanak vele egész éjjel, és elalvás ellen vegyék a szájukba a „csipogót” (elemes zseblámpa).

Ebben a puha diktatúrában éltünk. Mindannyian tudtuk, hogy a Tóték rólunk szól, akik a felettünk uralkodó önkény létrehozói és támaszai vagyunk, de megelégedtünk ezzel a tudással. Elkönyveltük, hogy úgysem tudunk változtatni rajta. Nem állítom, amit egyesek, hogy kevés kivétellel a Kádár-rendszer kiszolgálói voltunk – akkor megjelent könyveimnek egyetlen mondatát sem kell szégyellnem, megtanultunk úgy írni, hogy „a sorok között” elrejtsük az ellenvéleményt –, de azért megkötöttük a magunk kompromisszumait.

A kevés kivételt nem ismertem személyesen. Hallottam ugyan, hogy Radnóti Sándort kirúgták mindenhonnan, és nincs állása, de Kőszeg Ferencről csak utólag tudtam meg, hogy a demokratikus ellenzék tagja (gyakorló tanárjelöltként a Cukor utcai gimnáziumban tanított latint, nem az én osztályomban, hanem a kettővel alattiban, a lányok Ataraxiának hívták a háta mögött, olyan meggyőzően tanította nekik az ógörög fogalmat, aligha tudták, hogy nem tartozik a közönyös szkeptikusok közé). Minden elismerésem a kivételeké, de én nem voltam „olyan alkat”. Szégyelljem magam miatta? Mit számít? A tény tény marad: sokan szerettük volna, hogy az Őrnagy takarodjon el, de kevesen hittünk benne, hogy megtörténhet. És még kevesebben tettünk érte bármit is.

Váratlanul mégis eltakarodott. A rendszerváltás eufóriáját ugyanúgy sokakkal együtt éltem meg, mint az elég hamar jött kiábrándulást. Talán az volt a baj, hogy mi magunk semmit sem tettünk a szabadságunkért, „csak úgy” az ölünkbe hullott, és azt gondoltuk, hogy a mennyei manna is ugyanígy fog hullani. Amikor nem hullott, kezdték a népek visszasírni a legvidámabb barakkot. Most a miénk lett a legszomorúbb barakk. A népek meg fásultan tűrik. Zsigeri alattvalók lennének? Ugyan. Tóték sem azok. Kiszolgáltatottak. Erre vannak szocializálva. Túlnyomórészt szűk látókörű, önző, hatalmi mániákus vezetőik voltak. Politikusok, nem államférfiak. Mostanában egyre többször olvasom, hogy összefogásra, társadalmi kiegyezésre, nagykoalícióra van szükség. Néhány józan elme ugyanezt mondta 1990-ben. És jött az ellenérv: a két nagy párt majd évtizedekre bebetonozza a hatalmát, újra leválthatatlan „egypártrendszer” lesz. Nem lett. Az MDF és az SZDSZ azonnal egymásnak esett, és a politika nem a rendszerváltás euforikus pillanatában széles körű támogatással beindítható átalakításról, reformokról, jövőalapozásról szólt, hanem az acsarkodásról, a korrupcióról és a politikai elit önérdek-érvényesíté-séről.

Ami azóta is tart. Mi meg ott tartunk, ahol. Észre se vettük, hogy visszajött az Őrnagy. Távollétében előléptették Vezénylő Tábornokká. Mi meg újra lehajtott fejjel járunk, dobozolunk, és a szájunkba vesszük a csipogót. Csakhogy itt valami nem stimmel. Rossz rendezésben játsszuk a Tótékat. Örkény nem így írta meg a befejezést, nála nem ez történik, amikor az Őrnagy visszajön, ha nem hiszik, olvassák el. Ha már egyszer a politika is a klasszikus rendezéseket hiányolja, ne térjünk el az írott szövegtől. Jó, nem kell minden akcióhoz szó szerint ragaszkodni, lehet egy kicsit lájtosabb is a vége, de ne már, hogy teljesen megváltoztassuk a cselekményt, és az egész darab kezdődjék elölről!

Több mint húsz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy az Őrnagy örökre elment. Elég sokáig vártam erre, mi tagadás, kicsit lapítva, újságolvasással politizálva, belenyugodva az önfeladásba. De ha végre elment, kikérem magamnak, hogy visszajött, és újra bevezeti a lehajtott fejet, a dobozolást, a csipogót! Nem akarok újra beállni alattvalónak. Úgy látom, mások sem. Elég sokan és egyre többen. Nézem körülöttem az arcokat, és jólesik, hogy nem vagyok egyedül. A tekintetem találkozik másokéval, és azt érzem, amit korábban nem. Szolidaritást egy közösséggel. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. Búcsúzom az individualizmustól.

Ezért járok tüntetni.