Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

A Fidesz a választások után „két tűz közé kerül majd a parlamentben”, mondta baljóslatúan a párt választmányának elnöke egy múlt év végén adott interjújában. Kövér László szerint pártjának „két gátlástalan ellenzéki erővel kell hadakoznia”; úgymint a szocialistákkal és a Jobbikkal.

A szöveg nem tér ki arra, vajon miért alakul majd ekként a helyzet – a lényegi mondanivaló csupán annyi, hogy a Fidesz kénytelen szembenézni ezzel a fátummal. Az interjúban megjelenik a kétfrontos harc elkerülhetetlenségének régről ismerős panasza; mintha csak Kádár Jánost hallanánk, aki szintén úgy érezte, hogy a hagyományos „osztályellenséggel” és a saját, megörökölt, balos ortodoxaival egyszerre kell küzdenie.

Csak hát a Fidesz vezetői az elmúlt évek során maguk nevelték ki a saját radikálisaikat. Úgy hitték, hogy felhasználhatják, egyszersmind kézben is tarthatják őket. Támogatták és integrálták a szélsőjobbot, megfelelve az „egy a tábor, egy a zászló” koncepciójának.

Ha tehát a Fidesz most két erő között érzi magát, azt csak a saját rövidlátásának, sőt: a kézenfekvő történelmi tapasztalatok felelőtlen negligálásának köszönheti. Mert az igazi, kemény szélsőjobbos alakulatokat – amelyek a neonáci, rasszista eszmevilágot ötvözik a nemzetieskedő demagógiával – az európai konzervatív pártok soha és sehol nem tudták, s ami a legfontosabb: nem is akarták domesztikálni. Ellenkezőleg. Határozottan lezárnak előttük, és egyértelművé teszik, hogy semmiféle közösséget nem vállalnak velük.

A demokráciáknak ezt a politikai alapvetését az egykor liberális Fidesz – nemegyszer épp Kövér László hajdani éles megfogalmazásában – a kilencvenes évek legelején még magáénak vallotta. Amikor aztán a fiatal demokraták úgy döntöttek, hogy egy korántsem elvszerű, de annál pragmatikusabb fordulattal benyomulnak az elgyengült jobboldal térfelére, akkor azt is megértették, hogy Magyarországon a klasszikus konzervativizmussal sem lehet hatalomra kerülni. Minthogy annak itt nincs hagyománya; ellentétben a radikális jobboldalisággal, amely a két világháború között egyre inkább a politikai fősodor meghatározója lett. A Fidesz vezetői ezért úgy ítélték meg, hogy a siker reményében túl kell terjeszkedniük a mérsékelt konzervatív politikán – vagyis tudatosan korbácsolták fel azokat a személyes és politikai indulatokat, amelyek a magyar társadalomban latensen mindig is jelen voltak, nem utolsósorban a diktatórikus állampárttól sérelmeket elszenvedett családok emlékezetében. Vagyis a Fidesz lényegében azt az antikommunista kampányt vitte tovább és erősítette fel végletesen, amelyet a szabad demokraták azért nem folytattak, mert megértették, hogy a rendszerváltásnak nemcsak a szabadságot, de az ország érdekében a megbékélést is el kell hoznia, s ezért értelmetlen a demokratikus, parlamenti legitimitást szerzett szocialistákból a „sötét erő” mumusát gyártani.

Ám a magát a lehető legszélesebb spektrumban elképzelt jobboldalnak éppen erre volt szüksége. A Jó és a Gonosz küzdelmére. Orbán Viktor aktuális Szent Györgyként akart harcolni a sárkánnyal, mert ennek a „festői” képnek olyan kohéziós képességet tulajdonított, amely alkalmas a Fidesz egyre elegyesebbé váló szavazótáborának összetartására. Az orbáni politika soha nem akart lemondani a szélsőségesek megtartásáról. Inkább két választáson is vállalta a nekik tetsző retorikával együttjáró kockázatot – s végül a vereséget –, csak hogy ne veszítse el még az ultraradikálisok támogatását sem.

Ez a szélsőjobb iránt mindvégig kitartó hűség – az eredendő politikai bűn – üt most vissza a Jobbik képében. Orbánék nem számítottak arra, hogy egy tőlük sikerrel függetlenedő erő konkurensük lehet; egyszerűen azáltal, hogy olyan terepen, a „cigányfegyelmező”, antiszemita klisék világában tör előre, ahová a magát néppártként definiáló, középre konvergáló, kormányra készülő Fidesz már nem követheti. És most döbbennek rá, hogy hosszú évek folyamatos, közös uszulása után már felettébb nehéz lesz szembeszállniuk azzal a szélsőjobbal, amelyet oly sokáig a keblükön melengettek. Dehogyis attól tartanak, hogy két tűz közé kerülnek. Attól az egytől félnek, amit eleddig – kivált médiájuk révén – maguk tápláltak. És amit most azok fordítanak ellenük, akikkel jó néhány helyhatóságban mindmáig szövetségben vannak.

Ezt nevezik a katonai zsargonban „baráti tűznek” – azzal a különbséggel, hogy a Jobbik korántsem tévedésből, avagy véletlenül támadja a jobboldal legnagyobb pártját. Hanem azért, mert ezentúl is ebből a szavazóbázisból akar kiszakítani további részeket.

Még a választások előtt – és majd utána is.

A Fidesz hosszú és keserves harc előtt áll a Jobbikkal.