Hetilap kereső

168 Óra Online írása

A közösségi közlekedés létfontosságú szerve egy nagyvárosnak. Mint az emberek testében a vérerek, amiben az életben maradáshoz szükséges oxigén és tápanyagok keringenek, a busz, troli és villamos vonalak hálózata tartja életben a várost. Ha leáll a BKV, mert itt most szeretett fővárosunkról, Budapestről van szó, akkor leáll a város.

Ez nem csak a városlakók életét lehetetleníti el, hanem megszenvedi a város és az egész nemzetgazdaság is, hiszen az így kieső munkaórák száma óriási lehet, az ebből eredő kár felbecsülhetetlen. Különösen igaz ez egy ingatag gazdasági helyzetben lévő országban, amely éppen az IMF-nél keres támaszt. Amikor minden fillér számít, válságköltségvetés van, illetve készül, felelős politikus a közjóra koncentrál, félreteszi rossz pártpolitikai reflexeit és azt nézi, hogyan kerülhető el a baj. Még véletlenül sem használja például a BKV-t zsarolásra, vagy kicsinyes pártpolitikai játszmákra, mert az, a város és a városlakók, végső soron az ország elleni bűn, a képviselői eskü megcsúfolása.

Boldogabb országokban ez többnyire így is van – nem így nálunk. A kormányzat, és ahhoz számos módon kötődő kerületi polgármesterek által létrehozott szövetség a BÖSZ és Tarlós István között szemmel láthatóan feszült a viszony. Az Orbán-kormány minisztere hónapok óta nem hajlandó aláírni egy 100 milliárdos, teljesen az EU általa fizetett, a fővárosi villamosok és trolik lecserélését biztosító megállapodást, amivel nem csak színvonalasabb lenne a közlekedés, de milliárdokat lehetne spórolni a fenntartási, javítási költségeken is. Most pedig a kormány apránként adagolja a BKV működéséhez létfontosságú pénzeket, minden utalás előtt zsarolási lehetőséget teremtve magának, a magát az önállóság illúziójában ringató főpolgármesterrel szemben. A túszok pedig ebben az esetben a fővárosiak és az agglomerációban élők milliói. Mindeközben a budapestiekért – no meg az országért – szintén felelős kerületi polgármesterek a hallgatás sejtelmes ködébe burkolódznak, mikor azt hinné a naiv választó, hogy rohanniuk kellene a főpolgármester megsegítésére.

A fenti események a címben jelzett ismert spagetti-western filmet juttatják eszembe, amelyben a három bandita kölcsönösen igyekszik átverni egymást, a remélt gazdag zsákmány – jelen esetben a főváros vagyona feletti irányítás – megszerzésének reményében. Tovább fokozódik a két történet közti párhuzam érzése az új hír hallatán, mely arról szól, hogy Horváth Csaba, az MSZP fővárosi frakcióvezetője, korábbi BKV-megbízott, amolyan deus ex machinaként háromoldalú tárgyalásra hívja a kormányfőt és a főpolgármestert. A válasz, és ez persze mindenki előtt nyilvánvaló, elutasító lesz és egy lépéssel sem kerülünk közelebb a bajok orvoslásához, ellenben sikerült a megoldást leginkább ellehetetlenítő politikai színjátékot tovább fokoznia.

Hogy ezzel csak tovább szítják az emberekben a feszültséget és fokozzák azt az állapotot, amelyben már nem a ráció, hanem az emóció az úr és hogy ez a helyzet a katasztrófa lehetőségének rémét idézi fel, túl van az urak gondolkodási horizontján. Vagy rosszabb esetben nagyon is tisztában vannak vele.

Ideje volna befejezni ezeket a kisded játékokat és elkezdeni megfelelni annak a bizalomnak, amelyet alig több mint egy éve kaptunk. Én erre kérem e kis történet szereplőit, amely sajnos nem kitalált, hanem lehangolóan valós.

Kaltenbach Jenő
LMP fővárosi frakcióvezető