Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Győzött a sztrájk. Vasárnap este, az egy héten át tartó tárgyalássorozat végén a BKV feltartott kézzel kapitulált: mindent megadott munkavállalóinak, amit kértek.

A szakszervezeti diadal teljesnek mondható, mert nem csupán a bérek nem jelentéktelen, azaz 13 százalékos emelését érte el, hanem a különféle juttatások visszavételét is megakadályozta – noha a vállalat lényegében épp ezek elvonásával szeretett volna takarékoskodni. Ha csak a bértáblán múlt volna, talán nem is kerül sor a sztrájkra, mert arról könnyebben állapodtak meg, mint bármi másról. Gyanítható azonban, hogy a juttatások kérdése – lényegében az egészség- és nyugdíjpénztári befizetés meg az úgynevezett év végi pulykapénz – mindkét oldalon feltámasztotta a presztízsvédő harci kedvet. A BKV-nak végre demonstrálnia kellett volna a nadrágszíj meghúzásának képességét, hiszen ezzel a feltétellel aspirálhat újabb állami segítségre, míg a munkavállalók szervezetei már csak elvi alapon sem engedhették, hogy az évek során nehezen kialkudott privilégiumaiktól megfosszák őket. Mindkét, a tárgyalásokon egymással szemben felvonuló vezetői csoport tagjai úgy érezték, hogy személyes képviseleti alkalmasságuk ítéltetik meg: ha feladják pozícióikat, csalódást okoznak megbízóiknak, és elvesztik támogatásukat.

Persze, végtére is minden sztrájknak ez a tétje. A munkabeszüntetés amúgy általában olyan végső eszköz, amelyhez az alkalmazottak éppen azért folyamodnak, mert követeléseik teljesítése kétséges, s bár nincs rá garancia, hogy az ő javukra dől el a küzdelem, vállalják a kockázatot.

A munkaadó pedig úgyszintén abban reménykedik, hogy nem lesz kénytelen megalkudni, vagy ha mégis, relatíve olcsóbban úszhatja meg, mint ha szó nélkül megadná, amit az érdekképviseletek kérnek. Csakhogy a Budapesti Közlekedési Vállalat és a szakszervezetek mostani ütközését tekintve eleve más volt az alaphelyzet. Ha minden körülményt figyelembe veszünk, azt kell mondanunk, hogy ennek a sztrájknak nem kellett volna megtörténnie. Felesleges volt – legalábbis abban az értelemben, hogy a munkaadó hiábavalóan és értelmetlenül okozott számottevő nehézségeket a főváros lakosságának.

Előre lehetett tudni ugyanis, hogy a BKV nincs valódi tárgyalási pozícióban. A szakszervezetiek tisztában is voltak ezzel, a menedzsment viszont megpróbált keménykedni. Noha Kocsis István és vezérkara ismerte azt a politikai szituációt, amelyben semmi esélyük sem volt az ellenállásra. Mert ezúttal nem arról szólt a történet, hogy amúgy, normális esetben melyek volnának a reális alkufeltételek. Hiszen nyilvánvaló, hogy különösen válság idején vitathatóvá válhatnak a már korábban elért szociális vívmányok is – lásd például a tizenharmadik havi nyugdíj kényszerű megvonását. Ámde itt és most a BKV, valamint tulajdonosa, a Fővárosi Önkormányzat az utóbbi döbbenetes hetek leforgása alatt elvesztette az erkölcsi alapot ahhoz, hogy a vállalat dolgozóinak jövedelméhez hozzányúljon.


Megszorítások a buszvezetők meg a karbantartók kárára? Hogyan? Miközben a BKV felső vezetőinek köréből naponta újabb és újabb emberek kerülnek a korrupció megalapozott gyanújába? Amikor a napvilágra került elképesztő végkielégítések összege csak eddig milliárdos nagyságrendű? Amikor közismertté vált, hogy erről az „ügymenetről” nemcsak a vállalat egymást követő irányítóinak és felügyelőbizottsági tagjainak, hanem a város politikai establishmentjének is tudnia kellett? Abban a közhangulatban, amit ezek a lelepleződött disznóságok keltettek, a szakszervezeteknek eleve nyert ügyük volt – s tegyük hozzá: méltán.

Még akkor is minden az ő malmukra hajtotta a vizet, ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt a kevéssé ismert tényt, hogy az érdekvédők a BKV felügyelőbizottságában is képviseltetik magukat; tehát módjuk volt áttekinteni, miféle kifizetéseket eszközölt az évek során a menedzsment. Igen, a szakszervezet sem állt ellenőrző feladata magaslatán, és legalább részben felelős a botrányos gyakorlatért. A nyilvánosság azonban ennek ellenére is úgy fogja fel a történteket, hogy a korrupcióba nyakig merült vállalat, az önkormányzat politikai felelősségüket elkenő vezetőivel karöltve, nem átallotta volna az egyszerű munkavállalókon behajtani azt, amit a klientúra kilopott a kasszából.

Legyen bár ez némileg szimplifikált értelmezés – mert a dolgozói juttatások nagyságrendileg azért nem vethetők össze a még akkora korrupciós veszteséggel –, de a hétköznapi igazságérzet szintjén feltétlenül helytálló. A BKV vezetésétől tehát értelmetlen volt, hogy ebben a számára rendkívül előnytelen kommunikációs térben egy hétig húzta a tárgyalásokat, azt hajtogatva, hogy anyagi korlátai lehetetlenné teszik a megegyezést. És természetesen Demszky Gábor „kitartása” sem érdemel kedvezőbb megítélést; hiszen a főpolgármester pontosan tudta, hogy a politikai kármentés kényszere alatt végül kapitulálni fog. A tárgyalások idején ugyan milyen számításból vágta magát a merev elutasítás pózába? Átgondolatlan nyilatkozata csak olaj volt a tűzre.

A történtek általános tanulsága kézenfekvő. Ha egy politikai vircsaft eljátssza a hitelességét, akkor a munka világában sem tekintik többé komolyan vehető tárgyalópartnernek.

Kényszerpályára csúszik, aztán feltörlik vele a padlót.