Hetilap kereső

Bölcs István írása

Hosszú életem során sok-sok hülyeséget tanultam. Haszontalanságokat. Amelyekre olykor osztályzatot is kaptam, verítékes munkaórák árán. Nem önkéntesen művelődtem félre. Hanem ezért, mert így látta jónak az, aki tanulásunkat, képzésünket, továbbképzésünket hivatalból irányította, kiszabta, megszabta, elszabta.

Ki hinné ma már, hogy könnyes keserűséget okozott nekem 1948-ban (ó, az elmúlt század dereka!) a gyakorlati életre nevelés jegyében oktatott gyorsírásból a hármas. (Közepes.) Soha az életben nem használtam, noha egy teljes esztendeig heti két órában tanultam. Egy vonást sem tudok felidézni. Csak arra emlékszem, hogy semmire sem emlékszem.

Az viszont bizonyos, hogy abban a tanévben minden héten két órára az agyamat és az időmet felelőtlenül elfoglalta egy tökéletesen felesleges „tantárgy”, kiszorítva onnan más hasznosságot. (Forogjon miatta, aki kitalálta!)

Mondhatnák persze: az én hibám, tán merev vagyok, rugalmatlan, változtatásra képtelen. Nem igaz. Túl az ötvenen is könnyen és szívesen álltam át a szövegszerkesztőre, a számítógépek új s újabb nemzedékére, e-mailben levelezek, skype-olok is, kalandozom a világhálón, bonyolult programokat használok fényképek, dokumentációk, grafikonok stb. elkészítéséhez. Meg tudom nézni, milyen idő lesz New Yorkban és Moszkvában, milyen a nápolyi vendéglők borlapja, élő kamerákkal pásztázhatom a világot, kutatok levéltárakban. Nem hoz zavarba a digitális világ. Ez mind értelmes dolog. Ha meg élőbeszédet akarok rögzíteni: magnóm az első beszédhangra elindul. Oszt jó napot.

Tanultam katonai ismereteket is a bölcsészkaron (nevezzük helyben járásnak) 1953 és 1956 október 22-e között. Tudom, hogy „az RG 42-es védő kézigránát repeszei tölcséralakban jutnak kifejezésre”, mint ezt oly impresszíve elmondta Molnár főhadnagy elvtárs. (Remélem, nem hadititok.) Kollokváltam pergőtűzből. (Az volt a kérdés: roham előtt hány perces pergőtüzet kérjünk az ellenség megfigyelői pontjaira és parancsnoki állásaira.) Aki vizsgáztatott, egy huszárszázados volt (1955-ben!), tizenöt évvel a lengyel lovasok felbukása után, amellyel a német tankokat akarták kiszorítani az őszi erdőből, hiába persze.

A katonászatot heti 5 vagy 6 órában tanították nekünk, a magyar irodalomtörténet előadására heti 2 óra jutott. Ehhez képest tartalékos honvédként kaptam középiskolai tanári diplomát. Pergőtüzet aztán soha az életben nem vezényeltem.

Amint megkaptam az irodalom és történelem tanítására jogosító oklevelet, Kecskeméten rögtön be is osztottak továbbképzésre a magyar munkásmozgalom történetéből. (Mi lehetne fontosabb?) Előadónk levelezőn próbált fölzárkózni a területhez, helyes ember volt, de képzetlen. Fal mellett tanított nagy óvatosan. Mondtam neki az első alkalommal: „Gyuszi, én nem akarok itt szerepelni, most tanultam ezeket nemrég. Inkább csak hallgatnék.” Mondta: persze. Másnap behívat az igazgatónőm, és azt villámolja: a megyei művelődési osztálytól felhívták, feddjen meg, mert „nem voltam aktív” a továbbképzésen.

No, a következő alkalomra kicsomagoltam az egyetemi jegyzeteimet, és felismerhetetlenül apró és mellékes részleteit preparáltam ki az amúgy vékonyka magyar munkásmozgalom történetének. Valódi ínyencfalatokat. Helytörténészeknek valót. Amelyekről aztán megkérdeztem előadó elvtársunkat, hogy szerinte mi volna erről a helyes vélemény. Nem volt könnyű eltalálnia, hogy éppen mi a pártszerű. (1957-et írtunk.) Izzadt. A nap végén odajött hozzám, s azt mondta: „Neked már nem kell jönnöd többet. Majd én aláírom helyetted a jelenléti ívet.”

Sokat aztán nem profitáltam abból, hogy a dialmat, a polgazd, a marxizmus, az SZKP története (rövid tanfolyam) a magyar és nemzetközi munkásmozg. története mind keresztülment rajtam, s tudásomból annyit vesztettem, amennyit ezek a fejemből kiszorítottak. Nem beszélnék most Sztálin nyelvtudományi cikkeiről, a Marr ellen írott filippikák hasznáról. Nem volt akármi! (Hogy tudniillik felépítmény-e, vagy mi a franc.)

És még nem vagyunk a végén!

Átestem kecskeméti tanárként a politechnika-oktatás heveny görcsein is. Amikor a minisztériumból úgynevezett brigádlátogatásra seregellett hozzánk csupa nagyfejű, előtte sápadtan drukkos igazgatónőnk kikérdezte a tanári kart: melyik osztályban miféle politechnikai oktatás folyik. (Ez volt akkor a súlyponti kérdés.) Vágni kellett, hogy az I/E az a konzervgyárban, a II/C az az asztalosüzemben, a III/B meg a fészkes búbánatban mit csinál. S aki nem tudja, azt meg a dikrektrisz fogja vágni. Kifele.

Ezzel a tudással sem mentem nagyon sokra. Kit érdekel ma már a mindenoldalúan fejlett embereszmény + makarenkói pofon?

Aztán amikor eljött a derűs ősz, egy szép szeptember végén elmentünk szüretbe, kisegíteni a dolgozó parasztságot. Mentünk befele a földúton, a tanyaközpont felé. Jött velünk szembe egy lehorgasztott fejű ló, s a szekéren egy igencsak leeresztett parasztember. Barátságos lányokat tanítottam, egyikük hát fölköszönt a homokból, imígy: „Hogy hívják ezt a téeszt, bácsi?” „Vörös Nyomorúság Téesznek” – mondta fakón a kocsis, és tovaporoszkáltak.

Ő meg a ló.

Mi meg éreztük: nagy dolog a politechnikai oktatás, de még nagyobb az élet. Amely folyton-folyvást újdonságokkal szembesít bennünket.

Neki tanulunk – mondták a rómaiak –, az életnek.

És semmi nem fölösleges.