Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Két héten belül kétszer ébredtünk másik országra, de nem tudni, mi lesz e két hétfő emléke, szignifikáns mementóvá válik-e, vagy megmarad egy kevésbé ismert Arthur Miller-darab címének.

A választás második fordulójának napján Debrecenben jártam, és pár perccel a kampánycsend letelte után a Csokonai Színházban többedmagammal meghallgattam egy Muszorgszkij nevű kampányszakértő Borisz Godunov című exit pollját, bár nem annyira a közvetlenül aktuális eseményekre, inkább a nagy történelmi távlatokra vonatkozóan. Analízise pontosabbnak bizonyult sok mai politológusénál, igaz, hogy cégében csendestársként egy másik politikai szakértő, bizonyos Alekszandr Szergejevics Puskin is közreműködött. A nemzetközileg is ismert celebritások először is elemzik a karaktergyilkosságban rejlő lehetőségeket, amennyiben rámutatnak, hogy bűnnel vádolni bárkit kifizetődő, függetlenül attól, hogy az illető valóban elkövette-e, vagy sem, mert a gyanú mindenképpen ráragad, és hatalomtechnikai szempontból fontosabb becsületesnek látszani, mint annak is lenni.

A Godunov nevű vezető kénytelen szembenézni azzal, hogy mindennek ő az oka, még annak is – miként elpanaszolja –, hogy valahol tűz ütött ki.

A másodállásban zenedrámával foglalkozó politológusok ezután arra a következtetésre jutnak, hogy a „zemberek” rettentően szeretnek messiást várni, az egyik pillanatban még az egyik vezetőért rajonganak, de ha záros határidőn belül nem jön el a Kánaán, azonnal egy másikhoz pártolnak, aki ezt határozottan megígéri anélkül, hogy konkrét programot hirdetne. A Muszorgszkij nevű tudományos munkatárs a jelenséget egy kórusnak nevezett reprezentatív mintán mutatja ki, amely a tömeg közé szórt pénz hatására pillanatok alatt éltetni képes azt, akit előtte leprázott, és megfordítva. A híres orosz politológiai iskola mai követője, bizonyos Vidnyánszky – továbbfejlesztve a tanultakat – a teátrumnak nevezett tanfolyamon azt is demonstrálja, hogy a zsákmányszerzésre kalibrált politikai elit tagjai – a demonstrációs anyag bojároknak nevezi őket – miként igyekeznek elmarni egymástól az ország játék épületekkel jelképezett anyagi javait.

A színházból kijövet – akkor még vasárnap volt – azon töprengtem, valóban másik országra fogok-e ébredni hétfő reggel.



Másnap arra jutottam, hogy igen. Például a Házban fog ülni negyvenhét ember, akit a házamba nem engednék be. Ők eddig nem voltak ott, de csaknem egymillió polgártársunk kifürkészhetetlen (vagy kifürkészhető?) akaratából ezután ott lesznek, tehát ebből a szempontból kétségtelenül más lesz az ország. Joggal kérdezheti bárki, miért gondolom, hogy a korábbi parlamentben nem voltak rasszisták és antiszemiták, vagy hogy csaknem egymillió polgártársunk között nem voltak, nincsenek vagy nem lennének nagy számban akkor is, ha nem volna olyan párt – következésképp nem lehetne szavazni rá –, amelyik a rasszizmust és az antiszemitizmust írja (árpádsávos) zászlajára. Nem gondolok semmi ilyesmit. Nem gondolom, hogy a rejtett, titkolt, kimondatlan rasszizmus és antiszemitizmus jobb, mint a nyílt és manifesztált. Nem jobb. Ugyanolyan rossz. Egy nyíltan rasszista polgármestert ma azért választanak – titkos választáson – képviselővé, az országosan kétharmados többséget szerző párt képviselőjelöltjével szemben, mert nyíltan rasszista. Ha nem lenne az, nem őt választották volna meg. Ha egy rasszista képviselő népszerűbb egy nem rasszistánál, akkor ott valami baj van. Úgy gondolom, ezért valakik felelősek. A rasszizmus és antiszemitizmus felszítása, ápolása és hangoztathatóvá, „vállalhatóvá”, „szalonképessé” tétele, bár nem egyenlő mértékben, de a pártok (kivétel nélkül, az összes párt), a pártvezetők, a politikai osztály, az elitek bűne, amivel nem számoltak el, még csak egy halk bocsánatkérés sem hagyta el az ajkukat.

És továbbra is a placcon vannak, legföljebb kissé más arányban. Akkor mégis mitől kellene azt gondolnom, hogy hétfőtől – bármelyik hétfőtől – kezdve más lett az ország?! Az új ígéretektől, az új fogadkozásoktól, az új parlamenti beszédmódtól, amelynek egyik válfajától előreláthatóan jobban fogok undorodni, mint a régi beszédmódoktól?

Az ország a fejekben van, nem a parlament retorikában, a gazdasági mutatókban vagy a programokban (amelyekből mellesleg eddig még nem láttunk semmit).

A fejeket lecserélhetik, de ami bennük van, azt nem egykönnyen. A parlamentből kiesett liberális párt egyik volt vezetője a kampányban azt találta nyilatkozni, hogy nem szavaz kis pártra, mert nem akarja, hogy a szavazata elvesszen. Mondta ezt mint demokrata. Egy olyan párt egykori képviselőjeként, amelynek valaha elvei voltak, és aki osztotta ezeket az elveket, rájuk szavazott, s nem azokra a pártokra, amelyeknek nem osztotta az elveit (úgy is mondhatnám, hogy az elveit SEM osztotta). Most már nem is volt olyan párt, amelyre – csak magamról beszélek természetesen – elvből lehetett volna szavazni. De lehetett szimpátiából, és ha az LMP nem került volna be a parlamentbe, akkor sem érezném úgy, hogy a szavazatom elveszett, legfeljebb ha a párt a két forduló között enged a „pragmatisták”, „realisták” és „demokraták” visszaléptetésre vagy átszavazásra buzdító szirénhangjainak. Ha megtette volna, morális értelemben aláírja a halálos ítéletét (azok szemében, akik szerint a politikában is létezik morál), így viszont meghagyta a nagyon-nagyon halvány reményt, hogy netán, sokára, a távoli jövőben tényleg lehet más a politika.

De nem a politikusoktól, mert ők a Bourbonok óta semmit sem változtak. Kajánul megjegyzem, hogy ha szót fogadtak volna Orbán Viktornak, amikor először követelt idő előtti választásokat, neki ma nem lenne kétharmada, talán abszolút többsége sem, nem tűntek volna el a rendszerváltó pártok, nem masírozna ekkora (fekete) mellénnyel a parlamentben a szélsőjobb, és hogy eközben a gazdasági világválságtól kinek mennyire csappant volna meg a bizalmi tőkéje, azt csak a jóisten tudja.

A „mi lett volna, ha” persze történelmietlen kérdés, ettől függetlenül nagyot nem tévedhetünk, a politikai vakság és a zsákmányszerzés vágya megteszi a magáét, erre bármikor építeni lehet. De nekünk, állampolgároknak inkább saját magunkra kellene számítanunk, akiknek a politikát megpróbálják „eladni”. Hogyan csinálhatnánk? Mondjuk, ha nem hinnénk el, hogy mindent el kell hinnünk. Ha civil bátorságot öltenénk azokkal szemben, akik fenyegetnek. Ha egzisztenciális félelmünkben nem mondanánk le a szabadságunkról. Ha vissza-szereznénk a szakmák becsületét, visszaállítanánk a kétpólusú politikai megosztottság miatt fellazult szakmai fegyelmet, amire nemrég Nádas Péter figyelmeztetett. „Nem lehet egy országot a szakmák nélkül kormányozni” – így szól Nádas szerintem kissé utópisztikus üzenete.

Ha ez igaz, akkor van arra esély, hogy egyszer, valamikor lehet más az ország.