Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Miközben a Fidesz úgynevezett politikai évadzáróján, az Ybl-palota udvarán mind a párt frakcióvezetője, mind maga az elnök, a jobboldal „spirituális vezére” alaposan megkongatta a vészharangot az ország felett – felértékelendő a „polgári szövetség” nemzet- és országmentő küldetését –, a Szabad Demokraták Szövetségének ügyvivői még azt fontolgatták, mit is válaszoljanak arra a levélre, amelyben Orbán Viktor tárgyalni hívja Fodor Gábort. Az ajánlat ugyanis úgy szólt, hogy mielőbb beszéljék meg, miként fogja az SZDSZ – mint immár igazi ellenzéki alakulat – lehetővé tenni a parlament feloszlatását és az előrehozott választásokat.

A liberálisok néhány napig elidőztek ezen, mielőtt érdemben megnyilatkoztak volna. Fodor először azt üzente: persze tárgyalni fog Orbánnal, hiszen ő már a kampányában is ígérte, hogy az ország érdekében mindenkivel asztalhoz ül majd. Beletelt némi idő, amíg az SZDSZ vezérkara politikai öntudatra ébredt, és rájött: talán nem kellene az orbáni témakijelölést minden további nélkül elfogadni – az előrehozott választásokról való pártközi egyeztetés elutasítására egy nappal a Fidesz évadzárója után szánták rá magukat. Döntésüket alighanem felgyorsította mindaz, ami az Ybl-palotában elhangzott.

Orbán Viktor tudniillik világossá tette, hogy annak a végveszélynek az elhárítása, ami az országot egy új, inflációs világgazdasági korszak minden támadása meg a vele szemben ellenállni képtelen, valamint „meg is bukott, szét is esett” kormány együttállásából fakad, valójában a liberálisok magatartásán múlik. Ha ők megértik végre, hol a helyük, akkor semmi nem akadályozhatja többé, hogy a Fidesz–KDNP száraz lábbal vezessen ki bennünket a tajtékos válságból – amelybe egyébként a szocialisták „Mutyi Bt.-jének kültagjaként” épp az SZDSZ vitt bele.

Noha az utóbbi időben a szabad demokraták megkísérelték minden baj forrását a reformokat elszabotáló szocialistákban keresni, a dolgok efféle fideszes értelmezése végtére mégiscsak távol áll eddigi önértékelésüktől. Hogy a jobboldal egyenesen történelmi kötelességükké tegye hatalomra jutásának előmozdítását, az talán mégsem illik bele a liberális politika eljövendő szerepének értelmezésébe. Ezért nem tehettek mást: ha kissé megkésve is, de vissza kellett utasítaniuk Orbán ajánlatát.

Aki persze pontosan tudta, hogy ez bekövetkezik. Nem azért apellál az SZDSZ segítségére, mert el akarja nyerni, hanem azért, mert a társadalmi nyilvánosság számára meg kell találnia legszebb nemzeti reményei kerékkötőjét. És minél inkább követeli a szabad demokraták „színvallását”, a köztudatban annál jobban összeköti őket a szocialistákkal. Egyébként persze a politikai mozgástérben is. Orbán voltaképp éppen arra törekszik, hogy a liberálisok ne tudhassanak önállósodni és bármilyen mértékben megerősödni – azért provokálja őket folyamatosan, mert az ellenhatás törvényére számít. Csapdát állít az SZDSZ-nek; illetve kihasználja, hogy a koalíciós szakítással magukat manőverezték bele.

A Fidesz évadzárója más tekintetben is megmutatta, hogy a „jobboldal vezető ereje” a lehetőségek végső határáig kihasználja a népszavazás következtében kialakult politikai helyzetet – sőt, minden módon megpróbálja tovább dramatizálni, vagy ahogyan Orbán mondja: „Formát adni a politikai életnek.” Az alapképlet eddig is világos volt: szociális és gazdasági válság van. Az Ybl-palota szónoka azonban mindig arra igyekszik, hogy a retorikai téteket tovább emelje – és most is megtalálta a határtalan licit lehetőségét. Víziója szerint a világgazdaság új korszakába lépett, az energia-, a nyersanyag- és az élelmiszerpiacon elszabadultak az árak, a kérlelhetetlen trend végét nem látjuk, de azt biztosan tudjuk, hogy a végzetesen legyengült magyar gazdaság nem bírja elviselni a megnövekedett terhelést.

Orbán tehát apokaliptikus képet fest a ránk váró jövőről – hacsak nem értjük meg, hogy „nincs idő”. Ezért a „polgári-nemzeti oldalnak” haladéktalanul át kell vennie a kormányzást; hiszen ha már korábban megtehette volna, csökkentette volna az adókat és járulékokat, új munkahelyeket teremtett volna, visszaszorította volna a korrupciót, beindította volna a gazdasági növekedést. Hogy miként, milyen eszközökkel és mértékben? Erre nem kell válaszolni. Orbán tételei evidenciák – ő maga is akként kezeli azokat, és híveitől úgyszintén elvárja. Az ő kormánya legott „új gazdasági egyezségeket” köt a vircsaft valamennyi szereplőjével, nem hitelből, hanem munkából finanszírozza az államháztartást, mindenek fölé helyezi a növekedést, ezenkívül „drasztikusan csökkenti” az adókat és a járulékokat. Aki pedig nem hisz ebben a minden aggálytól mentes, szólamgazdag programban, annak Orbán azt ajánlja, hogy gondolja meg: „Egyszer mi már emelkedő pályára állítottuk az egész Kárpát-medencei magyarságot.”

Nos, ha valaki ez utóbbi érvvel beéri, hasonlóképp hitelt adhat az egész Fidesz-programnak is. Aki elfeledte, hogy növekvő pályára a Bokros-csomag állította az országot (de nem „az egész Kárpát-medencei magyarságot”!), az bízvást elfogadja most Orbántól, hogy utóbb „a semmire ment el két teljes évünk”, mert azzal sincs tisztában, hogy a konvergenciaprogram várakozáson felül csökkentette a hiányt, és stabilizálta a költségvetést. Egyáltalán: a Fidesz-propaganda azoknak „az embereknek” szól, akik alávetik magukat a „helyzet” hamis szuggesztiójának: az ország gazdasági mélyponton van, ahonnan csak az azonnali jobboldali hatalomátvétel mozdíthatja el.

Az Ybl-palotában mondottak mintegy összefoglalóját és keretét adják az utóbbi hetek sürgető orbáni megnyilatkozásainak. A Vezér valóban jól érzékeli, hogy bizonyos értelemben csakugyan „nincs idő”, mert az, legalábbis a következő két évben – a látszat ellenére – nem feltétlenül neki dolgozik. A Fidesznek a legkevésbé sem kedvez, ha a gazdaság, még ha csak szolid mértékben is, de tovább konszolidálódik. Márpedig erre vallanak nem elhanyagolható adatok meg a visszaszerzett befektetői bizalom. Magyarország – komoly gondjai ellenére – távolról sincs abban a totális csődben, amelyről Orbán oly fáradhatatlanul győzködi polgártársait – ezért minél előbb birtokon belül akar kerülni.

És persze pontosan felmérte, hogy a kedvezőtlen világgazdasági fejleményektől várhatja a legtöbb politikai hozamot. Az áremelkedések trendje komolyan fenyeget, és noha ezzel szemben a kormány eszközei nem azért korlátozottak, mert a miniszterelnököt nem Orbán Viktornak hívják, hanem azért, mert az energiaszegény, ám nyitott gazdaságok mindenütt sebezhetők, a megélhetési klímaváltozás a kormányt fogja megizzasztani. A Fidesz tehát okkal számít a gáttalan populizmusban rejlő további lehetőségeire.

Bármennyi ideje lesz, ki fogja használni.

Mészáros Tamás