Hetilap kereső

Csepeli György írása

Szelényi Iván jól emlékszik. (Lásd: Borongós – 168 Óra, 2009. január 8.) 1989 szilveszterének éjjelén, a Sunset Boulevard végén, a végtelen Csendes-óceánra néző, szépséges lakásának nappalijában tényleg azt mondtam: az elmúló év a mámoré volt, de a következő a másnaposság éve lesz. Az egy évből húsz lett.

A csoda számomra 1989 nyarán kezdődött. Hirtelen és váratlanul megkaptam a Fulbright-ösztöndíjat, amelyre tíz éven át újra meg újra pályáztam, de sosem nyertem el. Akkoriban tudtam meg a hírt, amikor már tudni lehetett, hogy mi lesz a Hősök terén június 16-án. Amszterdamból jött orosz barátommal, Alekszejjel mentem ki a térre, ahol a Műcsarnok előtt Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza koporsói sorakoztak. A katalfalkon ott volt még egy hatodik koporsó, amelynek szerepére csak később derült fény. Távol álltunk az eseményektől. Sokan voltak, bár korántsem annyian, mint 1938-ban az Eucharisztikus Világkongresszuson, amikor Pacelli misézett, vagy 1957. május 1-jén, amikor Kádár János beszélt.


Fel-alá járkáltunk a tömegben, ismerősöket köszöntöttünk, amíg a szónokok beszéltek. Szólt a tábornok, a munkásvezér, a halálraítélt. A hangzavar és a mozgás egyszer csak elült. Egy fiatalember állt a mikrofon elé, aki az üres koporsóhoz intézte szavait. Abban „feküdt” mindenki, akit a múlt nem testében, hanem lelkében ölt meg. Szokatlan volt a hang, erős a felütés. Semmi közhely, semmi jámborság, annál több határozottság és kérlelhetetlenség.

Miközben Alekszejnek oroszra fordítottam a szónok szavait, aki éppen az oroszok távozását követelte, megritkult körülöttünk a tömeg, az emberek elhúzódtak tőlünk, mintha leprások lettünk volna. Sietve angolra váltottam, ami már nem váltott ki averziót. A gyászünnepélyről az Andrássy úton (akkor még talán Népköztársaság útja volt) hazafelé menet azt latolgattuk, hogy mi történik. Nem hittem a rendszerváltásban, de Alekszej biztos volt benne, hogy vége. Este vonatra ült, s elutazott Amszterdamba, ahol tanult.

A Fulbrightra várakozás éveiben Pécs és Budapest között ingáztam minden héten. Reformkorát érte akkor a pécsi egyetem. A vonatra csak helyjegygyel lehetett felszállni, s a MÁV szeszélye folytán az összes helyjegyest egy kupéba zsúfolták. A többi vagon üres volt. Elkerülendő a fölös társaságot, hajnalban, amikor kimentem a vonathoz, mindig vettem egy Pravdát vagy egy Izvesztyiját, s jól látható módon elhelyeztem a kupéban. Soha senki sem ült be mellém. Kebelbarátommal, akit a tantestületbe magam mellé toboroztam, zavartalanul ábrándozhattunk arról, hogy voltaképpen Kaliforniában vonatozunk. Dombóvár volt San Diego, Szentlőrinc San Lorenzo. Nekünk az volt Kalifornia, ami Prozorovéknak Moszkva. Akkoriban ment a Katonában a Három nővér, amelyet tizenhatszor néztem meg. Reménytelen évek voltak, de voltak.

Egyetlen ablakom volt a világra: Amszterdamban, a Spuistraaton, Beöthy Erzsébet magyar tanszékén. Az amszterdami egyetem fizetett mindent, így oda minden évben vonattal eljuthattam. Útközben egyszer, egyetlen napra átszöktem Nyugat-Berlinbe. Tanítottam, kutattam, írtam. Az évtized végére kész lett a magyar nemzeti tudat szociológiai és szociálpszichológiai feltételeiről írott könyvem. Azt hittem, 1989-ben meg fog jelenni. A szerződést elmosta a csodálatos év. A könyv végül 1992-ben Stumpf István segítségével jelent meg. Használt neki a késedelem, mert beledolgozhattam az 1989-ben nyert adatok tanulságait is.

A csodával meg majdnem úgy jártam, mint a mesebeli királyfi, aki kapott is ajándékot, meg nem is. Mint kiderült, az ösztöndíjat csak úgy vehettem igénybe, ha egy amerikai tanszéktől befogadói nyilatkozatot hozok. De a nyilatkozatot csak akkor kérhettem, ha már megvan az ösztöndíj. Ha nincs nyilatkozat – nem megyek sehova.

Júniusban szeptemberi programra befogadói nyilatkozatot szerezni egy jó amerikai egyetemre – lehetetlennek tűnt. Tőkés Rudolf tanácsára felhívtam Andrew C. Janost a Berkeley Egyetemen: két másodperc alatt elhajtott. Nem is hallott rólam. Papírjaim a Los Angeles-i Egyetem politikatudományi tanszékén landoltak, ahol senki sem foglalkozott velem. Társadalom-lélektani témát kutató, ismeretlen kelet-európai voltam, akinek angol nyelvű publikációi az Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös Nominate című lapban jelentek meg, s amelynek különlenyomatait – a nagyobb kóved kedvéért – a népköztársaság címere díszítette.

És akkor történt a másik csoda. Szelényi Iván a tanszéken járt, megpillantotta a kérelmemet, és azonnal teljesítette. Korábban egyszer találkoztam vele, még itthon, tíz percre. Így kerültem az ő tanszékére, ahol Amerikát kutattam, tanítottam, tanultam egy éven át.

Közben itthon zajlott a rendszerváltás. Nem volt még online multimédia-kapcsolat. Levél, fax és televízió volt. De a hírek megállíthatatlanul jöttek. Láttuk a tévében, amikor Nyugat-Magyarország és Ausztria között átszakadt a szögesdrót, s tízezrével rohantak a szabadságba az NDK polgárai.

Kaliforniában mindig süt a nap.

A karácsony éppen olyan, mint a húsvét. Ám az „egykedvű tavasz” 1989 telén minden napra tartogatott valami szenzációt. Legemlékezetesebb Ceauºescu bukása volt, amelyet a televízió jóvoltából egyidejűségében éltünk át. Hihetetlennek tűnt, hogy a teljhatalmú diktátor, a Kárpátok Géniusza percek alatt iszamos hullává, történelmi emlékké változott.

Tudtuk mindennap, hogy mi volt tegnap, de nem tudtuk, mi lesz holnap.

Kaliforniában két hét alatt megszereztem mindazt, amit otthon két évtized alatt nem tudtam. Lett olcsó lakásom a veterántemető mellett, Katz professzortól megvettem a használt, kanárisárga Toyotáját. Gyermekkori jó barátom Kanadából átrepült hozzám. A Toyotával elindultunk Las Vegasba. Akkoriban az a város nagyon olcsó volt, hiszen azt feltételezték: a játék úgyis elviszi az oda kiránduló pénzét. De mi nem játszottunk. Élveztük a szabadságot.

Visszaúton kerültünk Antonioni nyomában, s elértük a Zabriskie Pointot. A sivatagban – távol mindentől és mindenkitől – éreztem meg, hogy visszavonhatatlanul vége lett mindennek, ami addig korlátozott, visszatartott, ami a szemembe mondta, hogy nem.

A Halál Völgyében kezdődött az élet.