Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Meglepő, mondhatni valószerűtlen, sőt minden bizonnyal könnyelmű kijelentést hallhattunk a vidékfejlesztési minisztertől, amikor a budapesti Duna-parton, stílszerűen a Vizafogónál kis ünnepség keretében megkezdték a vizák visszatelepítését a folyóba.

Fazekas Sándor szerint ez a kivételes élővilág-védelmi program tízéves előkészítés után valósul meg, és nem utolsósorban a fővárosi szennyvíztisztító megépülte tette lehetővé.

Mármost nyilvánvaló, hogy ezek a mondatok legalább két ponton aggályosak lehetnek – legalábbis a Fidesz számára, amelynek kormányában a tárcavezető helyet foglal.

Először: ha a vitán felül nagyszerű kezdeményezés sikere – vagyis az, hogy a világ legnagyobb édesvízi halfajtája ismét elszaporodhat a Dunában – csakugyan az elmúlt évtized erőfeszítéseinek köszönhető, akkor talán nem alaptalan feltételeznünk, hogy ebbe a vizaügyi szempontból oly jelentős időszakba az utóbbi nyolc év is beletartozik.

Másodszor: a szennyvíztisztító – amely a Duna vízminőségét olyannyira feljavította, hogy már a vizák kényes ízlésének is megfelel – tudvalévően a Demszky-éra egyik legnagyobb és a leköszönő főpolgármester alighanem legbüszkébben vállalt beruházása.

Mondanunk sem kell, mostantól valamelyest aggódunk Fazekas miniszter úr szakmai kilátásaiért; végtére a Nemzeti Együttműködés Rendszerének is vannak határai, és egyáltalán nem biztos, hogy egy halfaj szebb jövőjében hivatalosan is szerepet játszhat a forradalom által elsöpört balliberális múlt. Mert miért épp a vizák köszönhetnének bármit is az előző kormányzati ciklusoknak, ha azok után – mint az Új Teremtés letéteményeseitől tudjuk – kő kövön nem maradt, következésképp a szennyvíztisztító is csupán virtuális létesítmény. Vagy ahogyan a miniszterelnök mondaná: lehet, hogy realitás, de nem valóság. (Hiszen ez a két fogalom az Új Értelmezés szerint többé nem fedi egymást.)

Aggodalommal tölthet el bennünket továbbá Baka András főbíró sorsa is. Ő azért vált kellemetlenné a kormányzat számára, mert tiltakozott az ellen, hogy a Fidesz egy országgyűlési vizsgálóbizottságot használ fel a bírói függetlenség megsértésére. A 2006-os zavargások kivizsgálására felállított testület ugyanis egyszersmind felülbírálná az akkori büntetőeljárások során született ítéleteket; nem mellesleg pedig vizsgálat tárgyává tenné az érintett bírák alkalmasságát, és adott esetben szankcionálná őket. A főbíró – aki amúgy nem áll hirtelen ember hírében – ezért kénytelen volt figyelmeztetni a kormánypártiakat, hogy a hatalmi ágak integritását tiszteletben kell tartaniuk, és a parlamentnek semmilyen formában nincs joga konkrét ügyek kapcsán felelősségre vonni az igazságszolgáltatás szerveit.

Ez a kioktatás egyrészt azért érinti kínosan a Fideszt, mert kormányra kerülése óta sorozatban hozott olyan törvényeket, amelyek csorbították a jogállam alkotmányos garanciáit, másrészt azért, mert más intézmények vezetői, illetve tekintélyes személyiségei messzemenően tartózkodtak bármiféle protestálástól. Holott például az ügyészség elöljáróinak volna okuk nehezményezni, hogy az „elszámoltatási” kormánybiztosok naponta igyekeznek befolyásolni a vádhatóság munkáját, és az alkotmánybíráknak is lehetett volna már néhány szavuk a testületüket érintő guvernális lépésekről. Tehát amikor Baka András megtörte a kollektív hallgatást, becsülendően kockára tette a pozícióját egy olyan országban, amelynek korlátlan urai az eddigi jelek szerint semmiféle autoritást nem szenvedhetnek.

Hiszen amint hatalomra léptek, keményen „berúgták az ajtót”, kommandós stílusban, durván, indoklás nélkül takarították el az állami szférából még azokat is, akik útjukban sem voltak. A félelemkeltés volt az egyik kitüntetett cél: senki ne érezze biztonságban az egzisztenciáját, és feltétel nélkül tartsa magát az új függőségi viszonyokhoz. Ehhez a politikához szakemberek sem kellenek; jelentéktelen mamelukok egy túlközpontosított államrezon utasításait hajtják végre. Aki ebben a rendben önálló véleményt, netán független szellemet képvisel, azt a mechanizmus kiveti magából. És ha netán azt hitte, a kétharmad uralma majd megteremti a higgadt társadalmi kiegyezést, akkor most keserűen nyugtázhatja, hogy amit racionális, józan szükségszerűségnek hitt, az csupán naiv illúziónak bizonyult.

Persze, az orbáni modell szándéka szerint bizonyára követné majd történelmi mintaképeinek példáját – az első kemény évek után a társadalom lassan megkapná a maga engedményeit; idővel még akár olyanok is visszatérhetnének a munkájukhoz, akik korábban „kompromittálódtak” ugyan, de levezekelték már a „nyolcéves nemzetrontásban” való részvételüket.

Csakhogy tévedés azt hinni, hogy a múlt század kopírozható. Annak idején nagyon más külső és belső viszonyok működtették ezt a rémes forgatókönyvet. A mai Magyarország nem fogja kivárni a szokásos magyar politikai konszolidációt: a hatalom részletekben porciózott kegyeit.

Tűnjék bár ez most szinte beláthatatlanul távolinak, mégis előbb szerzi vissza magának a demokrácia jussát.