Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Ahogy közeledik az önkormányzati választás, az MSZP mintha mozgolódni kezdene. Mondhatnánk: jobb későn, mint soha – ha látnánk, hogy legalább ezek a mostani életjelek valamiféle koncepcióra, főként szervezettségre vallanak.

De szűk hat héttel a helyhatósági voksolás előtt már a célegyenesben vagyunk, ilyenkor a személyi döntések már nem képezhetnék vita tárgyát, és a relatíve legnagyobb ellenzéki párt nem kesereghetne még mindig azon, hogy nem sikerült a korábban kiválasztott Horváth Csaba helyett mégiscsak valaki mást találni Budapest főpolgármester-jelöltjének.

A szocialisták eddig még soha nem tudtak posszibilis személyiséget állítani Demszky Gáborral szemben, ám ezt a sorozatos kudarcot végül lehetett úgy kommunikálni, hogy igazában nem is akartak komoly konkurenciát az esélyes szabad demokrata városvezetőnek, aki mögé végtére a baloldali szavazók is rendre felsorakoztak.

Csakhogy jó ideje tudni való, hogy ezúttal alapvetően megváltoztak az erőviszonyok; a Demszky-érának vége, és a már legutóbb is csak kevéssel lemaradt Tarlós István teljes Fidesz-vértezetében itt áll a kapu előtt. Vele, a kitartó hosszútávfutóval szemben már jóval korábban erős ellenfelet kellett volna találni. Nem mostanában kapkodni akár pártonkívüli aspiránsok után – amivel persze éppen azt a Horváthot hozzák lehetetlen helyzetbe, akire aztán mégiscsak ráfanyalodnak.

Hogyan kampányoljon az a politikus, akiről a saját pártja már kinyilvánította, hogy csak jobb híján indítja a versenyben? Mikor jöttek rá a szocialisták, hogy „szélesebb merítésből” kellene jelöltet kutatni? Hiszen már évekkel ezelőtt is, amikor a Fidesz-henger még be sem indult, evidens volt, hogy Demszky utódlása kemény dió lesz. De a politikai előrelátás ebben az ügyben sem volt erőssége a baloldalnak.

Mint hírlik, az MSZP most jutott el oda, hogy úgynevezett demokrata körök szervezésébe fogjon – vagyis feltalálja a mozgalmárság egyik lehetőségét. Ezek a klubszerűen működni szándékozó körök – úgymond – szellemi erjesztői lennének a baloldalnak, kívül a pártpolitikán és annak hivatalos struktúráján. Tegyük fel, hogy a dolog beválik, és ha az eleddig egyetlen, a budai I. kerületben frissiben alakult demokrata körnek lesznek követői országszerte, akkor csakugyan megélénkül a baloldali aktivitás. De az elmúlt nyolc évben senki nem vette észre, hogy erre szükség volna? Nem volt nyilvánvaló, hogy akár demokrata körök, akár bármilyen más fórumok révén, az MSZP-nek – és a liberálisoknak nemkülönben – utat kellene találniuk a saját potenciális választóikhoz?

A tudatos és következetes politikai építkezés helyett a párt különféle szervezetei – minden jel szerint – belső klikkharcaikkal voltak elfoglalva. Ezekben aztán olyan városvezetők is áldozatul estek, akik a maguk pátriájában sokkalta nagyobb támogatottságot élveztek, mint kívülről jött támadóik, és ha hinni lehet az „elesetteknek”, a pártvezetés sem tudta őket megvédeni.

Legutóbb Hajdu László, a főváros XV. kerületének szocialista polgármestere állt a nyilvánosság elé azzal, hogy az utóbbi években a budapesti MSZP-ben „semmiből jött” emberek kezdték átvenni a hatalmat; őt magát is arra szorítva, hogy majd független jelöltként próbálja megvédeni több cikluson át betöltött pozícióját. Személyes panaszok hallatán a kívülálló persze mindig élhet a gyanúperrel, hogy a sértettek elfogultan beszélnek – bár amit Hajdu egyebek közt Hagyó Miklós és körének tevékenységéről elmondott, azt a fejlemények is igazolni látszanak.

Kérdés, hogy ezek a folyamatos „személyzeti” anomáliák mennyit ártanak az amúgy is amortizált szocialistáknak, akik mintha csak most fognák fel, mit jelenthet a főváros elvesztése: Szanyi kampányfőnök – mint mondja – Budapest védelmében hajlandó volna összefogni akár „az ördöggel is”. Holott a probléma éppen az, hogy már korábban cimboráltak vele. Beengedték maguk közé az egyéni haszonszerzőket, aztán megalkudtak velük egyes városi pozíciókról.

Azok a régiek azonban, akik nem osztoztak a paktumokban, és ahogyan Hajdu László mondja, nem voltak hajlandók börtönbe menni, leginkább dermedten figyelték, mi folyik körülöttük, és ha megpróbáltak is belső fórumokon tiltakozni, nem léptek a nyilvánosság elé. A pártfegyelem – meg az erős emberek retorziójától való félelem – visszatartotta őket. Pedig ha az elmúlt évek során létrehozzák a maguk „demokrata köreit”, magyarán összefognak mindazok, akik szembeszállhattak volna a különféle informális machinációkkal, a kétes ügyletek menedzselésével, és úgy működtek volna, mint a pártszervezet kvázi belső elhárítása, akkor a szocialisták ma sokkal jobb esélyekkel néznének az önkormányzati választás elé.

Meglehet, még olyan embert is találtak volna, aki egy sikerrel végigvitt megtisztulási processzus során mintegy magától értetődően választódik ki a feladatra, hogy hitelt érdemlően szálljon harcba a fővárosért.