Baráti intő

Még a régi rendszerben megsértették a Magyar Népköztársaság nagykövetét valamelyik országban. Fel van háborodva? – kérdezték tőle. Csak ha a központi vezetőség erre utasít – hangzott a válasz.

Egy másik, ugyancsak hajdani történet szerint egyik vidéki lapunk munkatársa azt írta: „Óva intjük Angliát!”

Így vagyunk a kilenc nagykövet intőjével. Igencsak nevetségesnek tűnnék, ha óva inteném a nagyköveteket, hogy ezt máskor ne tegyék: ne forduljanak hozzám országuk üzleti köreinek beruházási problémáival.

A kilencek a nyilvánosságnak (tehát nekem) szánták nyilatkozatukat. A dokumentum „aggodalmának ad hangot az átláthatatlan magyarországi döntések miatt, amelyek hatással vannak a befektetésekre” – írja Barát József.

Ebben a rovatunkban hivatásos közírók gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

Nos, a mindenkori nagykövet államát, országát képviseli, még csak nem is aktuális kormányát, és semmiképpen sem vállalhatja csak bizonyos társadalmi vagy gazdasági körök képviseletét. „Igen, ebben a meglepő diplomáciai gesztusban meghatározott üzleti érdekek artikulálódnak.” (Mészáros Tamás, Népszava, 2009. nov. 21.)

Szándékos volt az időzítés? – kérdezte a Figyelő munkatársa a brit nagykövettől. (A gazdasági miniszter Londonban éppen befektetőket keresett.) „Semmiképpen – volt a válasz. – Az időzítésnek semmi jelentősége.” (Figyelő, 2009. dec. 8.)

Az aláírók között nem szerepel Olaszország és Ausztria. „Olasz és osztrák részről azt a választ kaptuk, hogy az adott pillanatban nincsenek abban a helyzetben, hogy csatlakozni tudnának” – mondta a Figyelőnek Dorey nagykövet, aki Barát József kérdésére, miszerint igazságos-e a levél, azt felelte, hogy „Magyarország ambiciózusabb állam, mint a szomszédai, és a térség befektetési központja akar lenni”.

Ezzel persze leminősítette szomszédainkat, de Barát Józsefnek igaza van: a nagykövet „aspirációinkhoz méri a körülményeket”.

És itt az ominózus The Economist-cikk, amely (csak feltételezem) a nyilatkozat egyik forrásmunkája. A cikk tudósításnak kevés, elemzésnek rövid és felületes, publicisztikának gyatra. Nem írták alá. Csak nem szerkesztőségi cikk, esetleg belső vezércikk akar lenni? (Személyes vélekedés: talán magyarul írták, és aztán angolra fordították? A stílus primitív.)

A cikk és a nyomában megjelenő nagyköveti nyilatkozat nem a Bajnai-kormánynak szól; nem a korrupció azonnali megszüntetését követeli, nem a hazánkból viharos gyorsasággal kivonuló külföldi befektetők jövőjéért, a bezárt gyárakért és a sok százezer magyar munkanélküliért aggódik. Nem a leköszönő, hanem a következő kormánynak üzen: nélkülünk nem éltek meg. A lehetséges befektetők legalább olyan feltételeket (garantált profit, adómentesség évekig) követelnek, mint amilyenek az akkori befektetőket és mai kivonulókat megillették a privatizáció hőskorában.

A nagykövetek óva intettek minket. Jogosan. Azok az erősebbek, akiket képviselnek. De azért ne várják el tőlem, hogy lelkesen bólogassak: milyen igazuk van.