Hetilap kereső

Dragomán György írása

A karácsony előtti napon, amikor a cukrokat szoktuk felkötni, akkor derült ki, hogy idén nem jöhet keresztapám, és nem hozhat németből szaloncukrot. És minálunk nem lehetett sehol szaloncukrot kapni, és kockacukrot se, savanyú cukorkát se, kristálycukrot se, és porcukrot se. Pedig ha kockacukrot vagy savanyú cukorkát lehetett volna, akkor azt becsomagolhattuk volna szalvétába és sztaniolba, és csinálhattunk volna szaloncukrot saját magunknak, és feltehettük volna a fára, a kristálycukorból meg a porcukorból meg főzhettünk volna karamellát vagy pergelt cukrot, és becsomagolhattuk volna színes papírokba, és felköthettük volna a fára. De egyik se volt, és nagymama azt mondta, hogy most mi lesz, ez lehetetlen és tűrhetetlen, ilyen még sose volt, valamit muszáj lesz csinálni, és mondta nagyapának, hogy találjon ki valamit azonnal.

Nagyapa erre azt mondta, hogy azt találta ki, hogy csomagoljunk kicsi kavicsokat a szalvétákba meg sztaniolba, mert az is szépen fog mutatni a fán. De nagymama erre azt válaszolta, hogy arról szó sem lehet, a fára szaloncukor kell, olyan, ami édes, és amit meg lehet enni, és ő, hogyha addig él is, szerez szaloncukrot, és a nyakába kötötte a selyemsálját, és felvette a fehér rókakucsmáját, amelyiknek oldalt hullott a szőre, és felvette a télikabátját, és a hóna alá csapta a kosarat, és elment.

Nagyon sokáig nem jött haza, nagyapával mi addig huszonegyeztünk, és a rádiót hallgattuk, és már majdnem besötétedett, és nagyapa elnyert tőlem két egész skatulya gyufát, és aztán én visszanyertem majdnem másfél skatulyával, amikor egyszer csak megjött nagymama, és a kosara tele volt egészen valamivel, de annyira, hogy két kézzel fogta, és úgy cipelte. De hogy mi volt a kosárban, az nem látszott, mert le volt takarva nejlonnal, és akkor azt gondoltam, hogy ha az mind szaloncukor, akkor annyi szaloncukrunk van, hogy azzal nemcsak egy, hanem tizenegy karácsonyfát is roskadásig rakhatunk. És épp mondani is akartam, hogy milyen vagány, de akkor nagymama lehúzta a kosárról a nejlont, és láttam, hogy nem cukor van benne, hanem egy csomó nagy, fekete retek, de igazán nagyon nagyok, óriási nagyok.

Na, és akkor nagyapa kérdezte, hogy az mi az isten, és akkor nagymama mondta, hogyhogy mi, hát cukorrépa, és erre nagyapa elkezdett kiabálni, hogy mi a nyavalyát csináljon ő a cukorrépával, annál tényleg még a kavics is jobb, de erre nagymama azt mondta, hogy a munkától nem szabad megijedni, és mi ma este cukrot fogunk finomítani. Legalább valami hasznát vesszük a nagyapa kémiatudásának, mert amióta nyugdíjba ment, úgyse használja semmire, és erre nagyapa nagyon mérges lett, és azt mondta, hogy de igenis használja, a múltkor is milyen jó szappant főzött az avas kolbászból, amit a szomszéd talált a bezárt padláson, de a cukorfinomítás, az nem olyan, az nagyon komplex eljárás, azt házi körülmények között nem lehet végrehajtani.

De erre nagymamám azt mondta, hogy nem hiszi, hogy ne lehetne, és nem érti nagyapámat, mi az, hogy olyan könnyen feladja, bezzeg amikor puskaport kellett csinálni neki, mert fajdkakasra akart orvvadászni a régi mordállyal, akkor nem adta fel, és amikor pufajkát akart csinálni a nagymama legszebb dunyhájából, és a fürdőkádban festette zöldre, és impregnálta hozzá a damasztabroszt, akkor se, és erre nagyapa azt mondta, hogy jó, őtőle megpróbálhatjuk, de aztán nagymama ne őt szidja sírva, ha nem fog sikerülni.

A cukorrépát először betettük a kádba, és megmostuk drótkefével, és aztán körömkefével, utána megtöröltük és megszárítottuk és meghámoztuk, és amikor mind meg volt hámozva, akkor elkezdtük felszeletelni, és egy kicsi szeletet megkóstoltam, és nagyon rossz volt. Sokkal rosszabb, mint a rendes murok, nem volt édes egyáltalán, és nagyon vékonyra kellett vágni, úgyhogy vágtuk és vágtuk, és már azt hittem, hogy sose lesz kész, és amikor kész lett, az egész konyhaasztal tele volt cukorrépával.

Akkor aztán nagyapa kihozta a kamrából az olasz kuktát, és nagymama azt mondta, hogy ahhoz ne nyúljon, mert nem hagyja, hogy tönkretegye, mint a régit, amelyikben pálinkát akart főzni, és amelyikről lerobbantotta a szelepet. De nagyapa azt mondta, hogy márpedig kukta nélkül nem megy, mert csak nyomás alatt lehet kiszedni a sejtekből a cukrot, úgyhogy végül is megtömtük a kuktát, és feltöltöttük vízzel, és elkezdtük főzni, és amíg főtt, nagymama végig azon izgult, hogy fel fog robbanni.

Nagyapa meg feltúrta az egész kamrát, mert kereste a finomításhoz szükséges többi dolgokat, a szódabikarbónát meg a szódásszifont meg a szódapatronokat, és amikor a kukta már nagyon sípolt, kiengedtük belőle a gőzt, és a levet először a laskaszűrőn szűrtük át, aztán a lisztszitán, aztán a teaszűrőn, és megkóstoltam, és tényleg édes volt, de csak egy kicsit. És akkor nagyapa azt mondta, hogy várjak, mert ez még semmi, most kell bele a lúg, de az nincs, úgyhogy szódabikarbónát teszünk bele, és azt tettünk, és attól felhabzott, és nagyon büdös lett, és akkor megint leszűrtük, és akkor már édesebb volt.

Melegen betöltöttük a szódásszifonba, és nagyapa belenyomott három patront, és felrázta, és közben nagymama megint azt kiabálta, hogy jaj ne, fel fog robbanni, erre nagyapa azt mondta, hogy minek kiabál, amikor az aknagránátot kellett szétszedni, abból se lett semmi. És amikor nagyapa megnyomta, a szifon majdnem tényleg fel is robbant, olyan erővel jött ki belőle a szirup, nagyon habos volt, és zavaros, és akkor azt megint le kellett szűrni, és leszűrtük, és aztán beletöltöttük az egészet a fazékba, és az már tényleg elég édes volt, és akkor nagyapa azt mondta, hogy most már csak sűríteni kell, ami azt jelenti, hogy főzni, és akkor elkezdtük főzni.

Akkor már éjjel kettő volt, de mi csak főztük és főztük, de sehogy se sűrűsödött, csak a szaga lett egyre sűrűbb, és akkor már mindenki olyan fáradt volt, hogy alig bírtuk kavargatni, úgyhogy felváltva kavargattuk, és akkor, azt hiszem, egyszerre elaludtunk mind a hárman, ott, a konyhában.

Én nem álmodtam semmit, pedig az lett volna jó, hogyha az angyalokról álmodom, és amikor felébredtem, láttam, hogy nagymama és nagyapa is a konyhaasztalra borulva alszik, és a lábos alatt még mindig égett a gáz, és belenéztem, és nem volt már semmi benne a szirupból. De az aljára vastagon rá volt égve valami szürke massza, és akkor én elzártam a lángot, és a fakanállal belenyúltam, és a kanalat a csap alá tartottam, és vártam, hogy lehűljön, és néztem a konyhát, hogy minden tele van cukorrépahéjjal és kifőtt cukorrépamasszával és ragacsos habbal és újságpapírokkal és szűrőkkel és lábasokkal, és nagymamát és nagyapát néztem, hogy milyen mélyen alusznak, és álmukban mind a ketten mosolyogtak.

És akkor végre bevettem a számba a fakanalat, és éreztem, hogy édes, és tudtam, hogy meg vagyunk mentve.