Hetilap kereső

Egressy Zoltán írása

Tényleg igaz, hogy sehol olyan erősen nem érzi önmagát az ember, mint ott, ahol elveszett. Szomory Dezső például, Párizsban, huszonegy évesen. Az ívlámpák tündökölnek a Liszt Ferenc téren is, a fények sugároznak, és ott van fenn ugyanaz a hold. Kétszer annyi idős vagyok, mint akkor ő, én Budapesten ülök le egy padra a decemberi ég alá, nézem a jövő-menőket, minden ragyog, mint régen Párizsban, világosabb a lámpás éjszaka a téli nappalnál.

Megnézem most az évem városait. Párizsban például nem jártam.

Érdekes hülyeség: először hajnali, tocsogós lángosok jutnak eszembe, Pécs, a vásárcsarnok. Jött már fel a nap, mire odaértem, minden kora reggel mással kellemesedett az idő, hosszúra nyúlt éjszakák értek véget lángosozással, eldönthetetlen, hogy vacsorának számítottak-e, vagy reggelinek. Jólesett belefeledkezni a színházi masszába, bár azt nem szeretem nagyon, a lángost is csak mértékkel.

Rémlik pár mulatságos másodperc ugyaninnen, pénzes borítékot vettem át a sétálóutca közepén, miközben zsűritag voltam a fesztiválon. Nem korrumpáltak, esedékes jogdíj összegét adta át az egyik helyi színház illetékese, mégis nonszensz jelenet volt. A látszattal ellentétben én fizettem: egyet gondolt a héttagú zsűri, így aztán összedobtunk némi pénzt, hogy átadhassunk még két POSZT-díjat, óriáspezsgőket, mert a hivatalos elismerések már elfogytak. Látom magam előtt a zeneszerző arcát, ahogy jön átvenni, úgy alakult, hogy tőlem, ragyogott, mint most az este körülöttem, felejthetetlen, zúgott neki a nagyon nagy taps.

Néha nézi magát az ember kívülről, és nem lát semmit. Debrecenről, egy másik fesztiválról nem előadások ugranak be, inkább hosszú telefonbeszélgetések, az elveszésemet készítették elő, de hát biztos azért történik minden, hogy megéljem. Barátommal sétálgattam egy kiállításon, figyelt szeretetteli érdeklődéssel, mondott valamit, amiben igaza volt, bár semmi nem lett jobb tőle. Három másik barát is kapcsolódik az évhez, nem új ismerősök, hanem felerősödő kapcsolatok, itt most összeér Pécs és Budapest, hihetetlenek az emberek, akarnak segíteni, nem tudnak persze, de ezt nem tudhatják.

Szombathelyen színházalapítás részese voltam, valójában már tavaly, de a végeredmény, az első bemutató időpontja január, tehát ehhez az évhez is tartozik. Egy szeretni való megyeszékhely és egy fáradhatatlan társulatalapító találkozott jókor, jó helyen egymással, meg még velem is.

Szigligeten drámaírókurzus, író- és ottani szobatársam azt mondta megérkezésemkor, ha több leszek a tanítástól, akkor sikerül jól. Így lett, jó volt. Éjszaka holdat kerestem egyszer, vagy Marsot, már nem tudom, nem lett meg. Másnap délelőtt eltévedtem a nagy parkban, mennyi szép gondolat születhetett benne a sok évtized alatt, nekem csak a pánik jutott, jöttek a fák és a nagyra nőtt fű, húsz percet késtem a saját órámról. Megvárták türelemmel, amíg kijutok a sötétlő erdőből, addig fésülgették házi feladatukat: dialógusírást adtam fel, az volt a lecke, hogy senki ne arról beszéljen, amire gondol. Nem bizonyult nehéznek, mindenki szépen megoldotta, derűs, halvány lény az ember.

Brüsszelben sült krumplit kerestem, csokit ettem, volt sör és sok eső, lábamon szatyor fityegett, a járógipszet védte a csapadéktól. Fekete-fehér fotó készült egy automatában, nem tudom, hol lehet, ostoba vigyor ült az arcomon, öregebb voltam tíz évvel magamnál.

A lábujjtörést vállszakadás követte, ez már Mexikó, de csak Mexikói út-értelemben, a műtétet ezúttal is megúsztam, a hatvan nap alatt, amíg várni kellett az MRI-vizsgálatra, összeforrtak valahogy a szálak bennem.

A két gyerekem. Ez Budapest, de mindjárt Róma lesz. Már nagyok, nem azt mondják, hogy néni meg bácsi, hanem hogy nő, férfi. Rómában négy gyönyörű napot töltöttünk, mentünk, mentünk, néztem a távolba, mi lesz majd, a legszebb napok voltak az évben.

Lett nyakláncom holddal, az is jó. Budapest. A fővárosban majdnem elkezdődött egy filmforgatás, aztán mégse, talán jövőre, pedig saját trolink van már, amikor megnéztem, bemutatkozott valaki, azt mondta, ő a fegyverszakértő. Lőnek a trolin, persze kell szakértő, ő tudja, hogyan pattan a golyó. Csak az írói munkásság része, nem utópia, nem fognak lőni, bár érdekes év jön. Ugyanez a mű színházban, Budapest, de a rendező veszprémi, régen kaposvári volt, ő is barát, mindig azt mondja, „ez nem így van”, viharos próbaidőszakot élt át a társulattal, ez így volt, de mindig a vége az érdekes, sokadlagos az odavezető út.

A Café Csigában színes lámpaburák, limonádék és sörök, kinn reménytelenül álló metróépítés, benn állandó elfáradás. Hosszú gyalogutak a lakás felé, ahol most lakom. Anyám öröme is budapesti emlék, koncertre mentünk, nagyon szereti Palya Beát, kérdése a villamoson: „Szeretik játszani a színészek?” Ez nem az énekesre vonatkozott, hanem a korábban említett előadásra. A bemutató idején két, azóta már megírt esszéhez tanulmányoznom kellett Vajda János és Madách Imre szerelmi életét. Hát igen. Miért sajnálom én annyira magamat?

Volt BL (Liverpool, Lyon, Firenze), persze csak képernyőn, U20 (még messzebb), bundák (Budapest is). Mégiscsak jön egy Párizs: Henry ott kapja meg Istentől (az élettől) élete isteni lehetőségét, volt pár másodperce a döntésre. Kezezett, és nem jelezte, nem lett a világ hőse, mert nem szólt a bírónak. Pedig amilyen az Isten (élet meg a bíró), szerintem győztek volna akkor is a franciák. Ezzel az elmulasztottsággal él mostantól együtt, csaló lett, nem hős, a kezében volt a sorsa. Piciken múlik, piciken rontja el az ember.

Még egy Párizs, a Párizsi regényt olvasom már megint, megy bennem, zeng a Szomory-zene, fázom a padon, de ez melegít. Furcsa fénytörést ad mindennek ez a rokokóság, mert sajnálom ám magam. A szánalom nem tartozik a heves érzések közé, csak ha önmagamra irányul. A lelkiekben egyébként egyensúly uralkodik a világban.

Pozsonyi székhelyű kiadónál jelent meg a novelláskötetem, örülök, hogy lett, nagy ára volt az írások megírásának, de tovább forgott a Föld, nem szűnt meg a világ, én is itt vagyok a téren, csak nagyokat kell lélegeznem, és mindjárt jobb, itt az Oktogon, itt vannak a lámpák, sugároznak, ott a hold is. Néz fehéren, sehogyan. Még egy Pozsony, mert Pozsonyi út: egy pszichológus konkrétan kirúgott az ötödik találkozás után. Hálás vagyok neki, pont ez segített. Moszkvából is csak a róla elnevezett tér jutott, kedves házaspár rendszeresedő vacsorameghívásai előtti találkozóhely formájában.

Temesváron őszi Június, ez egy színdarab, az enyém, szép a temesvári főtér, európai a hangulat, és a lényeg, a lényeg, hogy elvittek Dentára, Reviczky Gyula élt itt még Szomory párizsi tartózkodásánál is régebben, és elvittek a szomszéd faluba is, Dettára, ahol a szerelme lakott. Emma tárgyait fogtam a kezemben, egy csészét például, amelyből talán a szegény költő teázott, amikor szeretni próbálta a lányt.

És volt még sok hely, Győr, Békéscsaba, színházi és könyvbemutatók, a bárkások szeretett csapata, Gyulán felolvasás sok ember előtt, sárga, sok lyukas pólóban, mint akit géppisztoly sorozott végig, pedig nem, nem is moly rágta szét, ez csak egy angol cucc a turkálóból. És volt Szentendre, és volt Komárom a lányommal, kutyakiállítások helyszínei, lesznek jövőre is, megyünk majd.

Nem várom higgadtan a következő évet, nem látom, mi lesz, ez is meglepő volt, a hold fönn lesz az égen, ez biztosnak tűnik. De hogy lenn mi történik, azt senki nem tudja, az sem, aki azt mondja, hogy igen, hát még én, aki soha nem mondanék ilyet.