Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Több tízezresre nőtt idén az Élet menete a belvárosban és a Duna-parton; ennyien még soha nem érezték fontosnak, hogy a fasizmus egykori áldozataira emlékezzenek – és emlékeztessenek. A közélet és a politika képviseletében is egymástól amúgy távol álló emberek vonultak együtt, a beszédeket egyaránt fogalmazták bal-, és jobboldalról.

Gyurcsány Ferenc és Horváth Csaba, Semjén Zsolt és Rogán Antal közös menetben, velük különböző vallási felekezetek vezetői. És még valamivel korábban, a Terror Házánál megszólal Erdő Péter bíboros, ezúttal meglehetősen egyértelmű szavakkal, már-már antifasiszta hevülettel.

A holokauszt emléknapja most a két választási forduló közé került; már tudni lehet, hogy a szélsőjobb középpártként jut be a parlamentbe. Nyilvánvaló, hogy ennek a fejleménynek megkerülhetetlen politikai és társadalmi veszélye sokszorozta meg ebben az évben az Élet menetében részt vevők számát, és tette mintegy magától értetődővé olyanok legalább „eseti jellegű” közösségvállalását, akik egyébként messze kerülik a találkozás alkalmait. A mainstream Magyarország mintha kezdené megérteni, mi történik velünk, mindannyiunkkal. Mintha azok is felfognák végre, hogy nem maradhatnak némák és tétlenek, akik eleddig baloldali riogatásnak, politikai haszonszerzésnek avagy szándékosan eltúlzott hisztériának neveztek minden figyelmeztetést az újnácik előretörésére.


A példátlan fölénnyel győztes jobboldal már közvetlenül a választások első fordulója után kénytelen volt szembenézni a világsajtó egyöntetű reagálásával: a vezető orgánumok nem az ország majdani „újjáépítőinek” kampányteljesítményét találták a legfontosabb elemzendőnek, hanem a magyar szélsőjobb külföldön is komoly aggodalmakat keltő közel tizenhét százalékát. A jobboldal vezető erejének tudomásul kellett vennie, hogy Európa politikai közvéleménye tisztán látja, mekkora a magát előszeretettel konzervatívnak tekintő ellenzék felelőssége. Mégpedig éppen abban, hogy hosszú éveken át nem követte a valódi konzervatívok következetesen antifasiszta magatartását.

Mi több, a nemzetközi sajtó tudósításai már az utóbbi hónapokban szinte kivétel nélkül ecsetelték, hogy a Jobbik felnövelésében egészen a legutóbbi időkig mit jelentett a jobboldali média aggálytalan támogatása, hogy retorikai arzenálja milyen pontokon közös a Fideszével; és azt sem hagyták homályban, milyen mértékű a kormányra készülők táborában a szélsőségesek elfogadottsága. Orbán Viktor az utóbbi hetekben abszolvált külföldi útjain nyilvánvalóan ugyanezekkel a fenntartásokkal találkozott; az informális csatornák híven közvetítették neki a magyar állapotok európai visszhangját, következésképp azt a határozott igényt is, miszerint rendkívülinek ígérkező hatalma birtokában rendkívül elszánt fellépést várnak el tőle – mindenekelőtt az unió vezető országai, de Amerika is. (Nem véletlen, hogy az Élet menetében ott volt az Egyesült Államok budapesti nagykövete.) És aligha óhajtanak tekintettel lenni Orbán speciális problémájára; tudniillik arra, hogy minél keményebb lesz a parlamenti szélsőjobbal szemben, annál inkább magára haragítja saját, ez idáig szépen nevelgetett ultráit.

Más kérdés, hogy ebben a tekintetben a Fidesz kommunikációja és viselkedésmódja elsősorban nem a külföld nyomására kezd megváltozni. Nem is az országért hirtelen átérzett felelősség miatt; mert ha a pártnak eddig lett volna erre érzékeny lelkiismerete, soha nem engedte volna idáig fajulni a helyzetet. A diplomáciai intelmeket persze nem hagyhatja figyelmen kívül egy olyan kormány, amely majd naponta megéli ráutaltságát meghatározó külföldi partnereinek politikai és nem utolsósorban gazdasági jóindulatára, de Orbán Viktort mindenekelőtt önvédelmi reflexei fogják irányítani a Jobbikkal vívott kényszerű küzdelmében. Egy kevésbé ambiciózus, a számára felülről, a Nagy Testvér által engedélyezett és kijelölt hellyel is beérő szélsőjobbal a Fidesz–KDNP konglomerátum még kiegyezne, hiszen a hajdani koncepció is ez volt; csak aztán Vonáék felmondták a kisinasságra szóló szerződést. Nem kanalizálni, hanem katalizálni akarják a szélsőségeseket, és feltehetően elhiszik a saját propagandájukat, jelesül azt, hogy „az ország kétharmada jobbikos, csak még nem tud róla”. Ez a stratégiai célmegjelölés a Fidesz és személyesen Orbán számára természetesen elfogadhatatlan, hiszen nem más, mint nyílt hadüzenet. Ettől kezdve nem lehet szó semmiféle csendestársi viszonyról; a háborút meg kell vívni az ellenséggel – mert kétségtelen immár, hogy a Jobbik nem ellenfele, hanem ellensége a Fidesznek.

Ezért a kormányzó jobboldal mindjobban felfedezi magában az eltökélt antifasisztát, még azon az áron is, hogy ezáltal óhatatlanul közelít a baloldalhoz. Még azon az áron is, hogy fel kell adnia a szélsőségesekkel kétfrontos harcban álló, mindkettőtől azonos távolságot tartó, egyetlen középerő pozícióját. A Jobbik mellé nem tud „odakommunikálni” egy szélsőbaloldali pártot a szimmetria kedvéért; lassan, de elkerülhetetlenül kialakul itt is az Európában már bevett gyakorlat: jobb- és balközép antirasszista akcióegysége. Ez olyan politikai szükségszerűség, amit még a Fidesz sem lesz képes elvetni, mert önmagában az akár kétharmados parlamenti többség sem elég a lehető legszélesebb társadalmi karantén létrehozásához – márpedig kisebb gát nem tartóztathatja fel a Jobbikot.

A Fidesz problémáját azonban ez a retorikai fordulat még nem fogja megoldani. Maga Orbán is a „jó kormányzásban” jelölte meg azt az eszközt, amellyel a szélsőségesek visszaszoríthatók. Magyarán: a gazdaságpolitikai teljesítmény sem úszható meg; a Jobbik fellegvárává vált keleti országrész konszolidációja nélkül nem szerezhetők vissza azok a szavazatok, amelyeket a régiós nyomor miatt vesztettek el a nagy pártok. Ennek a feladatnak a megoldását viszont kétségessé teszi az a tény, hogy a Fidesznek eddig nem volt gazdaságpolitikája. Sőt: politikája se.

Ebben lényegileg különbözött a balliberálisoktól, akiknek volt politikájuk – olyan, amilyen, de volt. Aztán elrontották, amit lehetett. Ilyen körülmények között a Fidesz azért nem hibázott, mert a mindent tagadásnak nem volt kockázata. De a társadalom folyamatos heccelése nem társadalompolitikai koncepció, kivált nem kormányon. Orbán gondja most az, hogy a sikeres destabilizáció után konstruktivitást, vagyis megoldásokat kell produkálnia, mégpedig gyorsan és hathatósan. Ha az őszi önkormányzati választáson tovább erősödik a Jobbik, az már az ő felelőssége lesz, hiszen nem tudta elhitetni a „zemberekkel”, hogy mindenható.

És nem fogja tudni. Nem azért, mert tehetségtelen, hanem azért, mert ennyi idő alatt nem lehet felemelni a szegényeket, és még a reményhez is azonnali, hathatós intézkedésekre volna szükség. Nemcsak a rendőröket, a kenyeret is szaporítani kellene a vidéken. És ne feledjük, hogy ott a Magyar Gárda; vajon az állami rendfenntartók megerősítése maga után vonja-e majd a gárdázás kérlelhetetlen felszámolását? Mert ha igen, akkor a jobbikos körzetekben élők további veszteségként fogják megélni, hogy cserébe nem kapnak legalább munkát. És miből kapjanak? A tíz év alatt egymillió új munkahely ígéretéből itt és most nem lesz üdvözítés. Vona tehát jól sejti, hogy rövid távon nem egykönnyen bánnak el vele.

Mindennek ellenére – vagy éppen ezért –, Orbánnak és pártjának egyetlen politikai útja van: minél előbb konszolidációt ígérő gesztusokat kell tennie az ország demokratikus politikai erői és társadalmi többsége felé. Ha leszámolást, a hideg polgárháború akár új eszközökkel való folytatását akarja, azzal időlegesen kedvébe járhat ugyan mind a saját radikálisainak, mind a szélsőjobbnak, de végtére magának állít csapdát.

Ezt persze tudja már. Lesz-e vajon bátorsága meg is érteni?