Bátrak korábban is voltak, akik néha izzó hevülettel tollat ragadtak, valamiért azonban akkor sem írták oda a nevüket. Évekkel ezelőtt egyszer még egy olyan közösségi helyre is meghívtak, ahol kis papírcsíkokon lehetett kérdéseket feltenni, de a levezénylő ember külön is megkérte, hogy csak aláírtakat hozzanak ki az asztalhoz.

Felelgettem, ahogy tudtam, mire a végén egynéhányan magukból kikelve emelgették az öklüket (nem egy kültelki kocsmában, hanem egy budai kerületben), hogy mi lesz az ő kérdéseikkel? És vörösen kirontottak tollal a kezükben, hogy előttem írják alá dühödten a kérdést (ha még jól emlékszem, ilyeneket: hol fog a választások után dolgozni?).

Erről eszembe jut: ez 2006-ban volt, és hát minálunk. De legalább büszkén írták alá. Nem értették, hogy ez miért kínos rájuk nézve.



A most jött levelek igaz, hogy nekem íródtak, mégsem rólam szóltak. Mindenki úgy tolmácsolja, úgy siet közölni saját véleményét, ahogy ki tudja fejezni magát. Nem is elsősorban nyelvileg, hanem önnönmagát, az igazi bensőt, ahogy gondolkodik, lásd a kalapot és a köszönést. Jobban egyszerűen nem megy.

Egyikük szép, olvasható értelmiségi írással így kezdi (a nevemet rosszul írta, pedig ha már ennyire utál, igazán tudhatná, hogy írom): te csúszómászó féreg! Szerepel a levélben még a hitvány bitang is, ott van a szélhámos nemzetközi zsidóság, tudniillik az a förtelmesen sötét társaság, amelyiknek én olyan buzgón hízelgek, lévén egyébként is országos kártevő (per definitionem féreg).

Az írást teljes terjedelmében a ParlamentBLOG.hu oldalon olvashatja.