Hetilap kereső

Kéri László írása

1989 meghatározó s a változások súlyát, sebességét, mélységét leginkább érzékeltetni képes eseményének az újratemetést gondoltam. Akkor is s most, húsz év után is úgy vélem, hogy ez a nap, ez a hétvége volt a rendszerváltásnak nevezett folyamat társadalom-lélektani csúcspontja. Az eseményhez vezető hosszadalmas út, a több hónapos kötélhúzás már önmagában is tartalmazta a korabeli politikai játszmák, hangsúlyeltolódások, hatalmi változások, szerepkeresések és -váltások valamennyi fontos részletét. Január végén Pozsgay Imre híres interjúja nyomán, majd a váratlan és meglepően heves reakciók következtében napokon belül vált lehetővé az, amiről harminchárom évig szó nem lehetett: 1956 nyilvános átértékelése.

A robbanásszerűen feltörő diskurzusban – mindenekelőtt a keményvonalasok ellenállásának „köszönhetően” – mindent felülmúló fontosságú problémává nőtte ki magát Nagy Imre és társainak végtisztessége. Június 16-a közeledtével az addig csak halkan emlegetett, sejtetett aggodalmak, félelmek, rémhírek is tömegméretűvé terebélyesedtek. A legutolsó időben felülkerekedő konszenzusszellem sem lehetett kellő erejű ahhoz, hogy a még annyira alaptalannak tetsző félelmeket is nyugodt szívvel zárójelek közé rakhattuk volna. (Személy szerint nekem például nyomasztóan emlékezetes élmény volt az egy évvel korábbi június 16-a, amikor a Batthyány-emlékmécsesnél tehetetlenül kellett végignéznem, ahogyan a rendőrök elbántak a tüntető ellenzéki vezetőkkel.)

Az előzetes szorongásokkal és félelmekkel szemben az újratemetés az egész átmeneti idő legfelemelőbb momentumaként zajlott le. Az e hétvégéhez hasonlítható nemzeti egység hangulatát sem előtte, sem utána nem élhették át milliók ilyen megrázó erejű politikai-közéleti élményként. Megrendülés és szégyen, megbocsátás és szemrehányás, fel- és megszabadulás fura keveredése, a megtisztulás kollektív igénye és lehetősége egyszerre kavargott szinte mindenki fejében és lelkében.

Ebből az élményből a véletlenek okán nekünk már az előző napon is jutott. Sopronban tartottunk előadást, s a minket meghívó helyi MDF-szervezet vezetői Szigethy Attila és társai – nemrégiben megkerült – földi maradványai újratemetésének is szervezői voltak. A mártírhalált halt győri politikus előtti főhajtást a budapesti rendezvény előestéjére időzítették. Az alkonyban százak és ezrek indultak el Sopronból a kőhidai börtön melletti erdőben tartandó végtisztességre. Biciklivel, autókkal, motorokkal, s nagyon sokan gyalog vágtak neki az útnak, kezükben gyertyát tartva, fáklyákkal világítva. Sötétedéskor már végtelen hosszúságúnak tűnt a menet a poros úton. A látvány egyszerre volt megindító és méltóságteljes.

A többezressé szaporodó tömegben nyoma nem volt semmiféle aktuálpolitikai hangoskodásnak, mindenki olyan közéleti eleganciával s úgy viselkedett, mintha egész életében ezt tanulta volna. Noha nagyon jól tudjuk, ennek az ellenkezője volt az igazság. Vadidegenek álltak meg autóikkal az utakon, és ajánlották fel ismeretleneknek az oda- vagy a visszaszállítást, a világ legtermészetesebb emberi gesztusaként. Ott, akkor, ezen az estén. Soha addigi életemben nem volt alkalmam – igaz, azóta sem – a közösségi szolidaritás ilyen tömegméretű és magától értetődő formáit ennyire kézzelfogható módon megélni. Soha nem hittem volna, hogy több ezer ember képes olyan bensőséges viselkedésre, amelyet legfeljebb zárt körben, kipróbált ismerősök között lehet megtapasztalni. Úgy látszik, ez is lehetne egy politikai kultúra alapja. Egy másfajta kultúráé. Vajon hol és miért veszett el mindez? Húsz éve rakosgatom magamnak össze a különféle magyarázatok mozaikdarabjait, mert ha mindez egyszer mégis lehetséges volt, akkor máskor sem tartható kizárandó mintának.

Két nappal később München egyik belvárosi szállodájában ébredtünk, s első dolgom volt megnézni a hétvégi újságokat. Arra számítottam, hogy most az egyszer a világsajtó komolyabb lapjaiban is lesz legalább néhány soros tudósítás a Hősök terén lezajlott eseményről. Amit azonban a Neuhauser Strassén láttam, attól órákig nehezen tértem észhez. Ezen az utcán a földön, a falakhoz támasztva iszonyú hosszúságban, talán százméternyi sorban található egymás mellett a világ minden elképzelhető napi- és hetilapja. Először csak a legismertebb angol, amerikai, német, francia újságok címlapjait futottam végig, aztán elkezdtem böngészni az általam egyáltalán nem ismert, skandináv, mediterrán stb. népek nyelvén íródott sajtótermékeket is. Alig-alig akadt olyan, amelynek a címlapján ne a Hősök teréről, az újratemetésről készült fotó lett volna az uralkodó motívum, s a nagybetűs címek is kivétel nélkül a tömeg méretét (hol negyed-, hol félmilliósnak, hol egyszerűen több százezresnek becsülve azt), valamint a megemlékezés békés mivoltát emelték ki. Pillanatnyi kétség sem volt afelől, hogy Magyarországon ezzel egy egész történelmi korszak zárult le, illetve elkezdődött valami új.

Újra és újra végigsétáltam az utcai újságkiállítás előtt, nézegettem a különböző, ám nagyon is ugyanarról tudósító címlapokat, s azon gondolkodtam, vajon 1956 óta lehetett-e példa arra, hogy Magyarország ennyire egyértelműen került a világsajtó címlapjára. Nem jutott eszembe semmi jelentős esemény... S némi fanyar vigaszként töprenghettem azon, hogy milyen szerencsém van e véletlen szülte helyzettel. Azzal, hogy éppen nem otthon vagyok, ahol mindenki természetesen élhette meg az előző nap kivételes történelmi jelentőségét, mert szemtanúja, részese lehetett az újratemetésnek. Nekem meg éppen ezt az egy-két napot kellett elmulasztanom, kihagynom. A müncheni sétálóutcán, a nagyvilág perspektívájából viszont valószínűleg sokkal mélyebben érthettem meg a változások erejét, fontosságát és nemzetközi értelemben is vett jelentőségét annál, mint ha otthon lehettem volna.