Hetilap kereső

Bölcs István írása

Sokan rázzák tagadóan a fejüket, ha valamiképpen szóba kerül a kortárs „elit”. A kiábrándultak azt is tagadják, hogy ez a fogalom ma egyáltalán értelmezhető volna. De hát napjaink átka-e csupán az efféle értékvesztés? A 20. század színe-java is kiszolgálta a hatalmi politikákat – érdekei szerint. Ennek adta sokoldalú látleletét Ortutay Gyula most megjelent Naplója (Alexandra Kiadó).

Sokan rázzák tagadóan a fejüket, ha valamiképpen szóba kerül a kortárs „elit”. A kiábrándultak azt is tagadják, hogy ez a fogalom ma egyáltalán értelmezhető volna. De hát napjaink átka-e csupán az efféle értékvesztés? A 20. század színe-java is kiszolgálta a hatalmi politikákat – érdekei szerint. Ennek adta sokoldalú látleletét Ortutay Gyula most megjelent Naplója (Alexandra Kiadó).

Ő kétségkívül az elithez tartozott. Egyetemi tanár volt, akadémikus, Baumgarten-, Kossuth-, Herder-, állami díjas. És tagja volt a politikai vezérkarnak is: a kisgazdapárt társelnöke, képviselő, miniszter, a Hazafias Népfront főtitkára, az Elnöki Tanács tagja. (Nem sok grádics van följebb...)

Megütközünk rajta?

A Napló kéziratát a dolgozószobájában őrizte titkos magánhagyatékként. Közreadni csak halála után (1978) harminc évvel lehetett. Ennyi idő múltán szinte nincs már, aki visszaszólhatna, és biztosan nincs kinél reklamálni sem. Az alanyi szöveg érvényes: ahogyan ő látta.

S vajon a magunknak írt napló mindig őszinte-e? Az 1938–1954 közötti időszak képét így Ortutay szemszögéből nézzük. Más nyilván mást látott, mást jegyzett fel. Akin itt a napló szerzője megütközik, az tán épp rajta botránkozott e zivataros században.

Amikor az első lapokat teleírja (1938) és belerejti a titkos doszsziéba, Ortutay a rádió irodalmi osztályának helyettes vezetője. Az elnököt, Kozma Miklós kegyelmes urat nagyra becsüli. (Ez egyébként kölcsönös.) Osztja azok véleményét, akik Horthy esetleges halála után épp a volt huszártiszt-médiavezérben, exbelügyminiszterben látnák a kormányzóképes személyt.

A Naplóban felbukkanók többsége ismerősünk: neves politikai/művészeti közszereplők. A történelmi személyek itt prózában beszélnek, nyűgösek, számítók vagy panaszosak, és hátsó szándékaik is vannak. Ez ad groteszk intimitást a leírásoknak.

Szerb elsírja magát

Például a Hubertusban iddogáló Márai arról beszél 1939 elején, hogy egyéni tehetség nincs is, csak faji. Szerb Antalt lesújtja a korszellemhez való konform igazodás. Pedig Márait eddig éppen függetlensége, „européer fölénye miatt” tisztelték. Szerb el is sírja magát. (Pedig hol vagyunk még attól a merénylettől, amelyet a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatási Minisztérium állít elő 1942 végén, amikor híres Magyar irodalomtörténetének bevonását, beszolgáltatását elrendeli. És persze az az abszurd sem fordulhat meg doktor Szerb fejében, hogy 1945. január 27-én puskatussal fogják agyonverni Balfon.)

A „fajhoz kötött tehetségek” eszméjének és a kifizetődő „őrségváltás” politikájának megfelelően a rádióban nem szólhat zsidó szerző műve, zenéje. (Ezt Ortutay erősen nehezményezi is a naplóban.)

Az elvakult jobboldal kiaknázza a helyzetet. Adandó alkalommal – hogy is kell mondani? – „rátámad nemzetére”, elmenve odáig, hogy (dr. Hollós Ferenc zalaegerszegi ügyvéd szerint) „Móricz Zsigmondnak is internálótáborban volna a helye, nem a rádió műsorán”.

Bartók és Kodály sem jár jobban. „Utálom a zenéjüket” – figyelmeztette Horthy kormányzó a rádiót. Koncz Sándor h. igazgató és vérnyilas lelkesen nyugtázta: „Mindig tudtam, hogy a kormányzó jó magyar ember.” (És – tegyük hozzá – szókimondó művészetkritikus. Nyilván fajilag tehetséges.)

A jövő Európáját nácinak, bolsevikinek vagy amerikainak jósolják

A háború elején Ortutay és köre reménytelennek ítéli Anglia helyzetét. A jövő Európáját nácinak, bolsevikinek vagy amerikainak jósolják. Hitler győzelemre áll „ellenfeleinek káprázatos, szinte már zseniális hülyesége miatt” – elemez a napló írója. Cs. Szabó László, az emigráció majdani, legendás „Csé”-je” – ekkor még Ortutay főnöke az irodalmi osztályon – elkeseredetten azt mondja: „Õ most már a németeknek drukkol – jobb híján.” Ami persze majd nem fogja visszatartani attól, hogy a háború után éppen a leszólt Angliában keressen menedéket, a BBC munkatársaként, azok elől is menekülve, akiket magas polcon itt a hajdani kolléga, Ortutay is képviselt a szellemi elsötétítés 1945 utáni, második felvonásában.

E háborús setétben homályos mesék születtek, mitologikus magyarázatok. Olyasmi terjedt Pesten például, hogy Telekit Hitler saját kezűleg lőtte le Berchtesgadenben vagy Bécsben, ahova kirendelték. És csak a tetemet csempészték vissza, hogy öngyilkosság látszatát keltsék. Minden őrület valószínűnek tűnt egy olyan korban, amelyet az őrület uralt.

1941. augusztus 1-jén írja le először Ortutay: „A németek elvesztették a háborút.” Tisztul a horizont. De a kor maga is sebez. „Kemény, hideg és számító lettem” – jegyzi fel már 1939 nyarán. „Életem belül hazugság, kívül gyűlölet” – toldja meg 1942 tavaszán.

Ez év őszén aztán olyan légoltalmi feladatot is kap, amelyet csak kaján öniróniával kommentálhat: „Őrt állok a Rádióban mackóruhában, sisakkal, gumibottal.” (Ez utóbbitól a kötelékben berepülő amerikai légierődök reszkethettek volna, de ebben az időben még nem jártak ide.)

Aztán Ortutay bíróság elé kerül, igaz, csak tanúként. Bajcsy-Zsilinszky viszi magával a Margit körúti fogházba 1942 októberében, ahol éppen Kállai Gyula (számos politikai szerep tulajdonosa, majd többszörös miniszter, miniszterelnök stb.) áll hadbíróság előtt. Csupán azt kell elmondania: „Gyula jó magyar fiú, derék gyerek.” A tanú a védőt, Ries István ügyvédet okosnak és rokonszenvesnek tartja. (Ki gondolhatná, hogy ebből a jogászból 1945-től igazságügy-miniszter lesz, törvénytelen perek statisztája, 1950-ben pedig halott az Andrássy út 60.-ban.)

Tipikus ifjúságmérgező

A kor kiábrándító. A kortársak nemkülönben. A parasztpárti politikusról, Erdei Ferencről (a háború után többszörös miniszter, akadémikus, Kossuth-díjas stb., elittag) azt írja Ortutay: inkorrekt, politikailag, emberileg megbízhatatlan.

Németh Lászlónak a debreceni professzori pályázatára is mértéktelen gorombasággal reagál: „Laci tehetséges, tán zsenialitás is lobogott benne, de nem egyetemre való, tipikus ifjúságmérgező.” Mániákusokat nevelne. (Minőség forradalma ide vagy oda...)

Illyést idézi megütközve a Magyar Csillagból 1943-ban: „Magyarságra engem csak magyar oktathat ki. Igen, úgy értem, hogy fajmagyar, legalább is annyira az, mint én. Akiben csak egy ükanyával több az idegen, mint bennem, az alkalmazza magára a törvényt, hogy a több magyarság több igazság, és fogja be a száját.” Vajon szégyellte-e Illyés valaha a fenti mondatot? Azt a szimplifikáló világlátást, amely az igazságot és a magyarságot ily együgyűn kapcsolta össze?

Feljegyzi azt is naplójában Ortutay: Kozma méltatlan utóda, Náray méltóságos, a rádió új elnöke a kormányzó nevenapján a VI-os stúdióban beszédet mondott „a református segédtanítók és a politikai stricik fekete magyarkájában, aranyzsinóros nyakravalóval”. Amúgy tömény ostobaságokat...

1943 nyarán, a kiugrási kísérletek kapcsán Szent-Györgyi Albert úgy tárgyal Ortutayval, mint egy jövendő kormány kultuszminiszterével, s arra biztatja: kezdjen koncepcionálásba.

1944. március 19-én bevonulnak a németek. Ortutay a naplót elrejti a Nemzeti Múzeumban. Folytatni 1945 tavaszán fogja.

(Mi pedig a következő számban.)