Hetilap kereső

Szász István írása

1989-ben, június 13-án kezdődött a kilenc független ellenzéki szervezet (EKA=Ellenzéki Kerekasztal) és a pártállam (meg az ő úgynevezett társadalmi szervezeteinek) Nemzeti Kerekasztal tárgyalása. Az ellenzék ütőkártyája az első hónapokban az volt, hogy csak közösen tárgyalnak, vagy sehogy.

Antall József viszont egy idő után – valamikor a nyár végén, valahol a Balatonnál (így hírlett) – megállapodott Pozsgay Imre politikai bizottsági taggal, államminiszterrel, hogy az MDF támogatja köztársasági elnökké választását. Mégpedig egyetlen alkalommal, rendhagyó módon nem a parlament, hanem a nép közvetlenül választaná meg, ami eleve erősebb pozícióba emelné az elnököt. Pozsgaynak tetszett a dolog. Volt ismertsége, infrastruktúrája, jó sajtója, ráadásul június 23–24-én az MSZMP is őt javasolta elnöknek.

A többi szervezetnek semmije sem volt. De az SZDSZ és a radikálisnál is radikálisabb akkori Fidesz nem fogadta el, hogy egy pártállami nagymogul legyen a szabad köztársaság első elnöke.


Máig sem tudom, kitől származott a népszavazás ötlete. Szeptember 18-án Tölgyessy Péter kijelentette a tévékamerák előtt: az elért eredmények érdekében nem vétózzák meg a kerekasztal záróokmányát. De négy megoldatlan kérdésben – kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről; feloszlassák-e a Munkásőrséget; elszámoljon-e az MSZMP a vagyonával; és (mindenekelőtt) csak a szabad parlament megválasztása után kerüljön-e sor a köztársaságielnök-választásra – népszavazást kezdeményeznek.

A népszavazási ívek aláírásához az emberek sorban álltak. Mi, lázban égő aktivisták rohangáltunk aláírásokat gyűjteni, ragasztottuk a plakátokat. Október 13-án a Parlamentben átadtuk az első 67 ezer aláírást a rosszkedvű ideiglenes köztársasági elnöknek, Szűrös Mátyásnak, akinek még rosszabb lett a kedve, amikor 24-én már összesen 206 ezer aláírás volt az asztalán. Átléptük a 100 ezres „hitelességi” határt. Nem volt mit tenni: november 26-ra kiírták az ügydöntő népszavazást.

Most már rettentő fontos emberek voltunk: kaptunk egy délutánnyi oktatást, és felesküdtünk a szavazatszámláló bizottságok feladatainak ellátására.


Éreztem a dolog súlyát: telefonébresztést kértem, a vekkert is felhúztam hajnali negyed 5-re. Kába voltam és ideges. Rohantam a három sarokkal arrébb lévő iskolába. Egy kedves, idős MDF-es tanár volt a szavazóbizottsági elnök, én és egy nyakigláb fideszes (néha találkozom vele, de már nem fideszes, hanem üzletember) voltunk a tagok. Valamennyien meg voltunk szeppenve. Szerencsére volt velünk egy ügyes tanácsi instruktorhölgy, aki mindenben segített. Kegyetlen zavarban voltunk: amikor a tanár úr beszélgetni próbált, mondván, „megint megosztott a magyar értelmiség”, csak bólogattunk.

Hat óra előtt mind a három papundekliurnát kinyitottuk, meggyőződtünk arról, hogy „az urna üres” (jegyzőkönyv), utána – ahogy tanultuk – egy megjelölt üres borítékot tettünk minden urnába, és vártuk a népet. A „nép” az őszi hajnalon lassan kezdett szállingózni. Amikor végre jött egy fiatalaszszony, az egész bizottság felpattant, és „kezit csókolommal” köszöntöttük.

„A népet” nem rázta meg túlzottan, hogy itt ma ő az első népszavazó, közölte: siet a piacra. A tizenegy órai mise után – mellettünk volt a valaha Széchenyi Istvánnak is esketőhelyéül szolgáló vízivárosi plébánia – már egymásnak adták a kilincset, néha öten is voltak a teremben.