Hetilap kereső

Ungváry Rudolf írása

Ami 1989-ben kezdődött – 1945 elmaradt folytatása volt. A szovjet haderő megsemmisítette ugyan a szélsőjobboldal magyarországi uralmát, de nem teremtett politikai szabadságot. A kialakult baloldali diktatúrában a szélsőjobboldali nézetek képviselői is alámerültek, s ezáltal politikailag hozzáférhetetlenné váltak. Demokratikus nyilvánosság híján a magyar társadalom a saját erejéből nem tudta kivetni magából ezeket a nézeteket, mert ehhez nyílt színvallásra és konfrontációra lett volna szükség. 1989-ben vált kínkeservvel lehetővé, ami 1945 után nem volt lehetséges.

Ténylegesen csak ’89-ben szabadultunk fel. Ettől az évtől kezdve végre egymás szeme közé nézhettek a magyar politika valódi szereplői.

1989 elején még úgy festett, csak az államszocializmusért utóvédharcot folytató nómenklatúrával kell megküzdeni. Pedig a 44 éven át politikailag téli álmot alvó szélsőjobboldal is nyomban magára talált. Már abban a évben kezdett kiderülni, hogy a magyar szélsőjobboldaliságra teljesen hatástalan volt a pártállami elhallgattatás: ott tartottak, ahol 1945-ben abbahagyták, csak 1989-ben még alig valaki akarta ezt észrevenni.

Nem a ma történéseiből vetítek vissza. Már a Nem zsidónak lenni – Gondolatok Magyarország zsidótalanodásáról című, 1980-ban illegálisan közreadott beszámolómban megírtam, hogy – élményeim alapján – mi szunnyad rasszizmus dolgában a környezetem mélyén. Vártam azt a borzalmat, amit a mai magyar társadalom 10-20 százaléka antiszemitizmusban, liberális- és Izrael-gyűlöletben, neonyilas gondolatokban termel.

Számtalan jel volt. 1989 vége felé először a Moszkva téren, a földalatti épületének homlokzatán pillantottam meg a méteres feliratot: „Fidesz = zsidesz.” Az a Fidesz még nem a mostani volt. És a Váci úton, a baptista kápolna közelében ott volt a kétméteres zsidó csillag, a mai neonyilas tüntetéseken is skadált felirattal: „Zsidó SZDSZ.” A belvárosban pedig az aszfaltra festve szanaszét: „Van KIÚT = Izraelbe”, és „Cionizmus = SZDSZ = magyar halál”. Meg végig a Nádor utcában, Tamás Gáspár Miklós választási plakátjain a felirat: „Ez a zsidó.” És Magyar Bálint, Pető Iván, Rajk László fotóin vagy – nini – a Fidesz plakátján is: „Zsidók.” Budaörsön a főutca egyik házának homlokzatán nagy betűkkel díszelgett: „A falu zsidaja.” Két-három évig le sem került onnan.

1989 közepén zajlottak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai a demokratikus berendezkedésről. A rendszerváltás perdöntő eseményéről volt szó. A legkisebb kétségem sem volt, hogy felszabadultunk. De a mélyről jövő örömöm sem homályosíthatta el, hogy mennyire nincs a nyilvánosságban azonnali ellenreakció arra, ami ezekben a mocskos feliratokban az utcákon megjelent. „Mi ez a hallgatás?” – kérdeztem a Magyar Nemzetben megjelent cikkem címében. (Ez egyben a második írásom volt, amely életemben addig napilapban megjelenhetett.)

Az első két hónappal korábban azzal vitázott, hogy a jobboldal MDF-ben formálódó politikai elitjének jelentős része „nemzetinek” tételezte magát, mintha léteznének a térfél másik oldalán olyanok, akik kevésbé vagy egyáltalán nem nemzetiek! Mintha egy kommunistának vagy egy fasisztának a magyar nemzeti érdek kevésbé lett volna fontos? A gyalázatot, amelyet nemzeti érdeknek tekintett, azt is magyarként képviselte. A szélsőjobboldal zsidózása egyfelől, a magát mérsékeltnek („nyugodt erőnek”) tekintő jobboldal „nemzeti” önminősítése másfelől: a 1945 előttről visszaköszönő történelem.


A szélsőjobboldallal szembeni 1989-es össznemzeti némaságnak, a baloldaliak és a liberálisok elszigetelődésbe torkolló tanácstalanságának, a mérsékelt jobboldal kiáltó süketségének van magyarázata: élt és él még az illúzió, hogy a társadalom lényegében nem vevő a neonyilasok nézeteire. Kétségtelen, hogy akkor is, ma is a kisebbséget képviselik, ahogy a kisebbséget képviselték a kommunisták is. De adott esetben az utóbbiak 1945 és ’48 között még különösebb megfélemlítés nélkül több tízezer embert tudtak mozgósítani – mind Bécs, mind Budapest utcáin – hazug jobboldalellenes jelszavaikkal. Holott a lakosság többsége számára nyilvánvaló volt a diktatúrára törekvő sanda, kommunista hatalomátvételi szándék. Akkor lényegében nemcsak Magyarországon, a szovjet fegyverek árnyékában, de a nyugat-európai városokban is a szélsőbaloldal volt az utcákon az úr, noha nem volt többségben. (Ahogy 1968-ban Nyugat-Európában is uralta az utcát, bár akkor is kisebbségben volt...) Ma a városok és a falvak utcáin lényegében a szélsőjobboldal az úr, pedig szintén kisebbségben van.

1945 után nem volt semmiféle lehetőség arra, hogy a magunk erejéből, a szabad nyilvánosság keretei között kezdjük el a mérkőzést a nacionalista-rasszista gyalázattal. Ami a társadalom alján ugrásra készen lapult, annak 1989-ben a felszínre kellett törnie ahhoz, hogy majd egyszer tényleg bekerüljön abba a politikai karanténba, ahová való.

Az iszapbirkózás a lelkek mélyében megbúvó félelmetes, antidemokratikus késztetésekkel immár 19 éve tart, s még messze nem értünk a várható visszaesésekkel tarkított végére. Nem a mai korrupció, politikai ámítás az elsődleges tünet, hanem az az immunitáshiány és demokráciadeficit, s vele az a félelmetes gyanútlanság, amely a magyar (és nem csak a magyar) társadalmat jellemzi – ma speciálisan – a szélsőjobboldali jelszavakkal szemben.


Egy ország jobboldalából következtetni lehet a baloldalára, és fordítva. A kivételek csak erősítik a szabályt. Minden ország „megérdemli” a maga jobb- és baloldalát, amibe szerencsétlen körülmények között a jobb minőségű elitje belepusztul. A rendszerváltásban a pártállam hívei és sok baloldali nem önkéntesen és a legkevésbé sem meggyőződésből vett részt. 1989-ben még a reformszárny is csak fogcsikorgatva fogadta el a „szocializmus” (a pártállam) teljes leépítését és egy kapitalista, polgári társadalom kialakítását. Sokan voltak, akik a pártállamot így vagy úgy, tevőlegesen vagy csak lelkileg támogatták. Ma sem igazán fogják föl, hogy a szocializmus erőszak nélkül mindig elvész. Saját hatalmi erőtlenségük (a kihátrált szovjetek) és az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőinek határozott kommunistaellenessége vetett gátat a törekvéseiknek. Nem ők változtak meg, csak a körülmények.


Ezt a nyomorúságos örökséget hurcolják tovább mai utódaik. Ahogy ma a jobboldal jelentős része nem érzi, hogy súlyos a felelőssége azért, ami a két háború közötti Magyarországon történt, úgy a baloldal jelentős része nem érzi a baloldali felelősséget azért, ami az országban 1945 után történt. Függetlenül attól, mennyire voltak meghatározóak a külső körülmények. E körülményekhez mindenképpen kellettek kiszolgálók. 1945 előtt a jobboldal, utána meg a baloldal szállította őket.

1989 és vele a rendszerváltás igazi természetének indikátora nem a kerekasztal-tárgyalások, pártalakulások s velük az átmenet békés jellege, hanem a szélsőjobboldali, antiszemita nézetek minden átmenet nélküli megjelenése volt.

Azt jelentette, hogy ezek a nézetek az 1945-ös megszabadulás után változatlanul tovább éltek a társadalmi mélyben. Még a megszabadulás is csak látszólagos volt ’45-ben. Az átmenet 1989-ben ugyanazért volt békés, amiért nem volt azonnali, tömeges ellenhatása a szélsőjobboldal utcai megjelenésének ugyanabban az évben. Elaltatott történelmi felelősségérzettel megverve, ráadásul demokratikus tapasztalatok híján nincs kellő veszélyérzet sem.

A kétfajta szélsőséges erő közül a szélső-baloldaliságnak Magyarországon – szemben Nyugat-Európával és Oroszországgal – nem voltak érdemleges gyökerei. Igazi gyökerekkel a szélsőség Magyarországon a szélsőjobb esetében rendelkezik. Benne összefonódik a bolsevista és a nemzetiszocialista csőcselék (ahogy 1945 után az iparvidékeken a nyilas szavazók minden további nélkül át tudtak alakulni kommunista szavazókká). A leginkább figyelemre méltó az, mennyire nem reagált érdemben a szélsőjobb megjelenésére 1989-ben a magyar társadalom (és főleg a magát mérsékeltnek tételező, de „nemzeti” jobboldal), és mennyire erőtlenül, lényegében egy törpe liberális kisebbségre korlátozva válaszol erre a megizmosodott szélsőjobbra ma. 1989-ben észre sem vette, ma pedig szinte már integrálta.


A szélső-jobboldaliság okozta fertőzés a jobboldal jelentős részét is veszélyezteti. Vészes immunitáshiány, amely megmutatkozik az árpádsávos zászló tömeges, lelketlen jobboldali tolerálásában, az olyan hétpróbás antiszemiták, mint Teleki Pál, Prohászka Ottokár vagy Wass Albert széles körű jobboldali népszerűségében.

1989 azért volt az igazi felszabadulás éve, mert elkerülhetetlenül felszabadította a társadalom legpocsékabb, szélsőséges erőit is.