Hetilap kereső

Gárdos Péter írása

A szívinfarktus után néhány héttel elég erősnek éreztük magunkat anyámmal, hogy számba vegyük apám hagyatékát. A télikabátokkal kezdtük, az íróasztal bal oldali fiókjában tárolt kitüntetésekkel végeztük. A kétnapos, megrázó szellemidézés legvégén a különböző méretű és különböző sorsra szánt papírzsákok fölött anyám elmélázva nyújtott át két, selyemszalaggal átkötött levélcsomagot: „Majd olvasd el, ha kedved támad rá.”

Az óta a tűzforró nyárvég óta tizenegy év telt el.

A leveleken persze már akkor éjszaka átrágtam magam – némelyik esetében igen nehéz dolgom volt, hiszen fél évszázad alatt szinte kivehetetlenné vált a ceruzanyom –, s az eltelt tizenegy évben még számtalanszor elolvastam e számomra felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat. Akkor, az első éjszaka, eldöntöttem, hogy filmet fogok forgatni a történetből.


Az elhatározás könnyű volt, és mámorító.

A megvalósítás – nyilván főként lélektani okokból – szinte reménytelen.

Tizenegy éve folyamatosan, újból és újból nekifeszülve küszködtem e levelekkel, és idén ősszel végre megszületett egy forgatókönyv. A bennem dúló vihar legyőzéséhez hozzájárult a jelen Magyarországának egyre fokozódó zűrzavara is. Mintha hirtelen veszedelmesen aktuálissá vált volna minden, ami a levelekből – távoli, sejtelmes üzenetként – hozzám érkezett.

A dolgok megértéséhez szükség van néhány apró információra.

Édesanyám – zsidó származása okán – 1944 végén Magyarországról egy németországi munka- és megsemmisítő táborba, Bergen-Belsenbe került. Szörnyű, mégis csodával határos körülmények között érte meg a szabadulást ’45 tavaszán – huszonhat kilóra fogyva. Pár napos németországi kórházi ápolás után, több száz sorstársával együtt hajóra pakolták, és egy svédországi rehabilitációs táborba szállították további gyógykezelés végett. Épphogy elmúlt tizenkilenc éves.

Édesapám, szintén zsidó származásúként, Bergen-Belsen férfilágerében érte meg a felszabadító csapatok megérkezését. A segítség ide az ő számára is az utolsó pillanatban érkezett: már súlyos flekktífuszos volt, járni nem tudott, huszonnyolc kilósan feküdt a tábor betonudvarán. Őt is hajón szállították egy svéd kórházba – több száz kilométerrel arrébb, mint édesanyámat.

Néhány hónappal később, 1945. július 7-én, húsz kilóval gyarapodva apám levelet írt a larbrói kórházbarakk (Gotland tartomány, Sjukhuset) kórtermének egyik ágyán.

Pár nap múlva választ kapott a Svédországi Menekültek Nyilvántartó Hivatalától.

A küldeményben kilencvenhét női név és cím volt.

Apám tehát abban a történelmi pillanatban kilencvenhét fiatal nő postacímét tartotta a kezében, lányokét, asszonyokét, akikbe Svédország-szerte próbáltak életet lehelni a különféle kórházbarakkokban.

Akkor apám már túl volt egy drámai bejelentésen.

Korábban ugyanis Lindholm doktor úr, a larbrói kórház főorvosa felfedte neki reménytelen állapotát. Hat hónapot jósolt neki még az életből, s beavatta a tüdőgyógyászat rejtelmeibe. Apám – így képzelem én – szórakozottan hallgatta. Mivel akkor már néhány napja postára adta a kilencvenhét borítékot. A borítékokban kilencvenhét egyenlevél lapult, amelyek csak a megszólításokban különböztek egymástól...

Apám szándékát, amely egyszerű volt, és zseniális, csak kicsinykét zavarta Lindholm főorvos úr diagnózisa. Apám nem hitt neki. Ő abban hitt, hogy ebből a temérdek névből és címből találnia kell magának egy menyasszonyt. Abban hitt, hogy – túljutva a pokol tornácán – megérett az idő a családalapításra.

Abban hitt, hogy ezt az esélyt senki emberfia el nem veheti tőle.

A lányok, asszonyok közül sokan válaszoltak. Apám ennek a meglepően széles körű levelezésnek a során jutott el végül édesanyámhoz.

Anyám egyébként éppen akkor kapta kézhez az ismeretlen fiatalember „külön neki szóló” levelét, amikor alattomos vesebetegséggel az eksjői kórházba szállították négyheti, szigorú fekvésre ítélve.

Kettejük között ezután – hét hónap alatt, 1945 késő nyara és ’46 márciusa között – 126 levélváltás történt, valamint két személyes találkozásra is sor került. A kibontakozó levélszerelemből házasság lett, az esküvőjük Stockholmban igazi médiaeseménnyé vált, a több tucat gratuláló távirat egyik feladója például Maj von Dardel, Raul Wallenberg édesanyja volt.

Apám hirtelen halála után, tizenegy évvel ezelőtt, a két, selyemszalaggal átkötött csomagban ennek a levelezésnek a hiánytalan dokumentumait kaptam kézhez.

Ezekből a levelekből fokozatosan rajzolódott ki a két svéd tábor orvosainak heroikus küzdelme a deportáltak megmentésére, kiderült belőlük, milyen örök és talmi barátságok szövődnek az ápoltak között, valamint az ápoltak és svéd orvosaik között. Látszólag egyhangú volt az élet a svéd kórházbarakkokban. De a felszín alatt árulások, szenvedélyek és küzdelmek színezték a deportáltak életét. Ők valamennyien immáron hatodik hónapja keresték magyarországi hozzátartozóikat. Remény és kétségbeesés között hányódtak. Megpróbáltak beilleszkedni, asszimilálódni, idomulni. Némelyiküknek sikerült. Mások – néha képletesen, máskor valóságosan is – beledöglöttek. Anyám és apám levelei ezekről a mindennapi harcokról szóltak, miközben vakon – és rendkívül érzékenyen – tapogatóztak az egymásra találás irányába.

Végre 1945. december 1-jén, kora este, a huszonöt éves édesapám vagy háromtucatnyi levél és egy szenvedélyes telefonbeszélgetés után leszállt a vonatról az eksjői vasútállomáson.

Szitált a hó. Apámon egy kölcsöntélikabát lötyögött, amely bolondul szárnyalt immár negyvenhét kilóra felhizlalt teste körül.

Mosolygott. Nem volt ildomos ugyan mosolyognia, mert fogai többségét még ’44-ben kiverték a Margit körúti fogházban. Ha apám kinyitotta a száját, megcsillantak a viplák. (A vipla egy orvosi fémötvözet, saválló, ronda és olcsó.)

Külön szerencsétlenség, hogy az utolsó átszálláskor, Krylbo és Mjölby között apám megcsúszott, és vastag dioptriájú szemüvegének bal lencséje három darabra tört.

Így aztán apám nem tűnt egy „donjuannak”, ahogy közeledett a peronon a jövendőbeli anyám felé, bicebóca járásával, kicsit jobbra dőlve, hiszen húzta a cukorspárgával átkötözött bőröndjének súlya. A sápadt lámpák fényében megvillantak a viplák. Bal szeme helyén az Aftonbladet aznapi száma virított. (Az okuláréjának egyik üvegét, a töröttet újságpapírral ragasztotta össze. Csak egy kis rés maradt rajta, hogy a bal szemén is lásson.)

Egyébiránt élete legboldogabb percének érezte az akkorit. Sorsa horizontján megjelent egy Brazíliába emigrált nagybácsi, aki 160 dollárt küldött neki a távoli Svédországba. Többek között ebből a pénzből vásárolt három és fél méter télikabátnak való szövetet, amelyet ajándékba hozott a csak a levelekből megismert menyasszonyának. Ott lapult a télikabátanyag a bőröndjében. Ezenkívül három csokoládébombát is beszerzett, elegáns kis csomagban hozta a bombákat a bal kezében.

Közeledett a peronon. Anyám a barátnőjével, Gabriellával várta az ismeretlen herceget, aki azokat a csodálatos, felejthetetlen leveleket írta.

(Mellesleg: ezek a levelek lenyűgözőek. Apám elképesztően írt. Kamaszkorában – egy debreceni könyvkereskedő fiaként – szinte az egész világirodalmat végigolvasta. De közben költő is, nem akármilyen, a soha nem látott lány nevére, arcára, alakjára megírt egy szonettsorozatot. A kevés tényből, amelyet tudott a lányról, glóriát font a homloka köré.)

Tehát a találkozás! Anyám kétségbeesetten nézett előre.

Szörnyű!

Annyira mást képzelt el! Nem ezt az alacsony, csontsovány, messziről mosolygó, viplavillanásos, földet söprő télikabátban közeledő, félszemű, bicegő alakot. Nem, a levelekből teljesen más képet rajzolt meg magának, éppen ellenkezőt. Odasúgja tehát a barátnőjének: „Neked adom! Cseréljünk! Könyörgök!”

Csendesen havazott. Kezdetét vette a színjáték, ott, az eksjői peronon.

Gabriella egyébként gyönyörű lány volt, anyám elbeszélése szerint háromszor csinosabb, mint ő. Vállalta a szerepcserét. Bemutatkoztak egymásnak – a lányok csalárdul.

Fontos adalék még, hogy apám a boldogságtól egész egyszerűen megnémult. Nem a nevét felejtette el, csupán képtelen volt levegőt préselni a hangszalagjai közé. Így csak megilletődve szorította meg a lányok kezét.

Percek teltek el, elindultak a havas parkon át a kórház felé. Gabriella, a barátnő bensőségesen a félszemű apámba karolt. Aki nyolc perccel később váratlan, isteni ajándékként visszanyerte a hangját. Megállt. Letette a bőröndöt a lábához, kihúzta a karját a Gabrielláéból, és anyám felé fordult. Azt mondta: „Így képzeltelek el. Mindig. Álmomban.” Anyám bólintott.

Már restellte ezt a hirtelen ötlettől vezérelt komédiát. Helyükre kerültek a dolgok.

Még aznap este, az eksjői kórház szerény folyosóján, amelynek hajlatába – a meghittség okán – egy pálmát telepítettek, szóval a pálma takarásában elcsattant az első csók.

Apám három napot töltött Eksjőben, aztán vissza kellett utaznia a saját táborába, hétszáz kilométerrel arrébb. Az egyre szenvedélyesebb levelezés folytatódott.

Csoda történt: Lindholm főorvos úr szakvéleménye nem vált be. Apám meggyógyult.

1946 márciusában a stockholmi Mosaiska Församlingenben, a hüpe alatt anyám és apám örök hűséget esküdött egymásnak. A brazíliai nagybácsi pénzén megvehették az esküvői ruhákat, és fogadást tarthattak barátaiknak. A jeles napra apám viplafogait is a nagybácsi pénzéből cserélték le, porcelánra.

Anyám és apám levelezése 1945 szeptemberében kezdődött, és az esküvőig, 1946. március 17-ig tartott. Alig több mint hat hónapig. Minden levelet eltettek, mind a százhuszonhatot. Tizenegy esztendeje én őrzöm őket...

Az életemet – végeredményben – a hibátlanul működő svéd postának is köszönhetem.