Az MTI legújabb fotókötete az 1957–1967 közötti tíz évet idézi. Ennek az időszaknak az első felét titulálják a történészek a konszolidáció korának. A folyamatot az 1962-es amnesztia zárta le.
Kortárs voltam. Átéltem.
A karhatalom bárhol s bármikor igazoltathatott. (Megvédjük a békét, tudják!) Eszpresszóban, vendéglőben, kocsmában, restiben ki voltál téve annak, hogy bejött néhány – nem feltétlenül bizalmat keltő – civil, majd hasonló fizimiskájúak uniformisban, fegyverrel, elállták a kijáratot, és kérték a személyi igazolványodat. (Velem is többször megesett például az igencsak jámbor, az aktuálisan történteknél sokkal biedermeierebb Déryné cukrászdában is.) Hogy efféle ellenőrzés tárgya légy, ahhoz nem kellett semmit sem csinálnod. Elég, ha ott voltál.
A fényképeken – nézzék csak! – fény alig, árnyék annál több. A sötétben bujkálók retteghettek.
Nyomott időkben nyomottak az emberek is. Sokunknak feltűnt (nekem is), hogy igazoltatáskor a szerv rendre nem a nevünket nézte elsőnek, nem is a fényképet vagy a lakcímet, hanem kettényitotta, kisimította középen a füzetecskét, és azt vizsgálta nagy hunyorogva. De hát mit nézett?
És mert ez másoknak is feltűnt, csakhamar beindult a pesti folklór. E szerint ott, ahol az öltések összekapcsolták az 1954-ben bevezetett igazolványt, pontokból és függőleges vonalakból álló minta látszott. (Valóban.) Mondjuk: sorvezető. Amelyből – spekulálta ki a megfélemlített jónép – kinek-kinek kiolvasható a káderlapja. Oda van pontozva, hogy osztályellenség vagy-e, vagy elvtárs. (Hiszen mindent tudnak rólad. Aktába írják...) Ezért kezdik ott a böngészést a közegek.
Természetesen végeztünk összehasonlító vizsgálatokat a hozzáférhető igazolványok között, és igaznak bizonyult, hogy voltak eltérések a pontok és szaggatott vonalak számában, ritmusában. De a differenciák logikájára, jelentésére (ha volt egyáltalán) rájönni nem tudtunk.
Elégedjünk meg annyival, hogy maga a feltételezés, amely közszájon forgott, mutatta az idők zordságát, az általános kiszolgáltatottság és bizonytalanság érzéseit. Az állami és a privát gyanakvások elterjedtségét. (Akkoriban ezt éberségnek nevezték...)

Aztán persze finomodott a kín. 1957. május elsején már tele volt a felvonulási tér. Kádár hamarost Hruscsovot fogadta, majd Che Guevarát, Münnich Ferenc mulatós nótákat énekelt a parlamentben az észak-koreai kormányküldöttség tiszteletére, hétköznapi nők-férfiak randevúztak a Nemzetinél, ahol a hatos megállt, lett Pannónia motorkerékpár, Ganz motorvonat, alumíniumgarázs. Ikarus váltotta a Fakaruszt, Záray Márta és Vámosi János énekelt, Gagarin a szomorú szemű Kádárnéval táncolt. Megszületett a tízmilliomodik magyar állampolgár, századik adását ünnepelte a Szabó család. A Fémbútor- és Drótszövetgyár szocialista brigádja közös mozilátogatásra ment a (helyreállított) Corvinba, labdarúgó-válogatottunk látogatást tett a Louvre-ban. (Ahogy szokta. S ahogy kell.)
Terjedt a televízióláz. Itt látható a bemondók első aranycsapata: Tamási Eszter, Takács Mária, Varga József, Lénárt Judit, Kudlik Júlia és Lugossy Zsuzsa.
Már van táncdalfesztivál, Metro meg Omega együttes, Ki mit tud?. November 7., április 4. és május 1. előtt mérnek import banánt Ecuadorból. Nemcsak szovjet olajos hallal csalogat a Mézes Mackó a Kígyó utcában. Az EMKE éttermében vasárnaponként Wellington-bélszín is rendelhető. Építjük az Erzsébet hídat, az aluljárót, a lágymányosi lakótelepet. Forog az Álmodozások kora, A tizedes meg a többiek, a Thália Színházban a Rozsdatemető megy telt házakkal.
A fotókon a szolid konszolidáció helyére a magabiztos reklám lép. Az önreprezentáció. A képeken több a fény, mint az árnyék. Jól élünk. Jól élünk? Mutatjuk. S attól függ, merről nézzük. 1950 felől nézve: nagyon jól. 1980 felől: éppen csak.
Mindenesetre a kép, amit most mutatunk magunkról, itt, a Budapest Táncpalota bárjában, igencsak messze van az 1957-es kocsmai razzia setét fotóitól. Itt látható ugyanis a Kádár-korszak első évtizedének derűs aranyifjúsága, amint Martinit konzumál. Mosolyogva koccint a jövőre.
La jeunesse d’Orée.
Zalatája malagyózs.
Délibáb minden mennyiségben...
HozzászólásokÖsszesen: 5 db
A hozzászólás csak regisztrált tagjaink számára elérhető, kérjük lépjen be vagy regisztáljon!
Elfelejtette jelszavát? Segítségért kattintson ide!
Kérjük, hozzászólásánál tartsa be az oldal szabályait. Erről és a moderálási elvekről itt olvashat részletesen!
A Mézesmackóról : Egy kedves idős hölgy miután ezt elolvasta,/nem tudja az internetet használni/ kérte védjem meg a volt "Mackósok" becsületét, lévén Ő a tárgyalt időszakban ott dolgozó, majd vezető volt, így hát csak annyit: Az ország egyik, ha nem a legjobb gourmand büféje volt, a Kígyó utcai Mackó. Szovjetben pezsgőt tartottak, és kaviárt,azt mondjuk ritkán lehetett kapni, de volt: strassbourgi libamáj pl. A nyugati turisták is ott ették/zabálták /magukat degeszre /És sok más inyencség, amit egy hitelekkel, adókkal,agyon nyomoritott átlag pesti polgár legfeljebb ha kirakatban lát, márha lenne pl, Mézesmackó, amit gondos kezek privatizáltak ,majd bezárták.
Nekem legjobban az fáj, hogy az átkosban a könyvhéten gond nélkül vásároltam annyi könyvet amennyi csak érdekelt, színházba , Operába menni nem volt luxus. A Moszkva téri/csakazértis/ mozgó antikváriusnál 3oo ft azoknak a könyveknek darabja amit akkoriban adtak ki.Fogynak a tanuk.
Minden sarkon étterem, pressó, vagy vendéglö volt a Körúton, mindig volt nép, tele volt minden vendéglátó helyiség, minden szinház, majdnem minden mozi, hétköznap is.
Kétkezi munkás is minden hétvégén családosan ebédelni tudott járni étterembe.A nyugdij akkor biztos megélhetést, nyugodt öregséget nyujtott.
Minden áruház tele volt vevövel..az élelmiszer piacok üditö látvány volt friss árukban, elérhetö áron.A hentes üzletek kirakatait fényképezték még a nyugati turisták is.
Persze lehet mondani, hogy hitelböl... volt akkor látszata.... most is arra szorulunk, de minden látszat nélkül.
... és a hatvanas-hetvenes években nyugodtan kiálltunk az országút szélére stoppolni, és nyugodtan felvettek bennünket az autósok. Ma viszont ...
Sajnos elég öreg vagyok ahhoz, hogy atárgyalt időszakot már mint a tinédzser koromat taposó éltem meg. A cikk szövege részben visszaadja azt amire én emlékszem, de más tónusúra festve és kissé sötétítve. Ahogy őszike mondja volt biztonság. És ez részben annak is köszönhető volt, hogy ha éjszaka jártam a városban, majdnem biztos, hogy igazoltattak. És nem csak engem.De ettől még soha semmi bajom nem lett.Mindenesetre mindenki számára jelen voltak a szervék.Akkor egyébként a rendőr két lábon járt az embrek között. Ma négykeréken gurul ide oda, ha lehet elkerülve minden intézkedést, mert igy nem lehet baj a dologból.
Visszatérva a tárgyalt időszak nagy részében nem csak az EMKÉ-ben és csak vasárnap lehetett bélszint kapni. Emlékeim szerint a Mézes Mackóban mindíg lehetett a szovjet olajos halon kívül számtalan ételt kapni. Sőt én a szovjet olajoshalra egyáltalán nem emlékszem.Lehet, hogy az is volt, de sosem vettem észre.
Nem akarom folytatni a sort. A cikkel kapcsolatban az az észrevételem, hogy csak egy picit festi sötétebbre a múltat, csak annyra, hogy ne lehessen azt mondani hogy nem igaz amit állít. A tények egy része konkrét valós, csak lehet az értékelés és a tálalás torzítja. És ettől torzul a valóság. Ettől, érezhetően engem a társadalom azon rétege, aki a múltam hasonló írásokból ismeri, kicsit sajnálkozva, gyanúsan méregetve - koromnál fogva kissé bolsevikszagúnak tartva - előitélettel szívesen leírna.
Tehát örülnék annak, hogy ha valaki akár a maga neve alatt, akár szerkesztőségi cikkben ír valamiről. Vagy nagyon járjon utánna, vagy olyanról írjon amit átélt és úgy ahogy átélte. Vagy olyan régi múltról írjon aminek már nincsenek élő tanúi/bár ha nem igaz az sem etikus/.
Ezekben az években lettem felnött dolgozó ember/ugy alakultak a körülményeim, hogy nem tanulhattam tovább/, igen mindenütt igazoltattak,szórakozó helyen zavaró volt, viszont az megnyugtatott, ha akár kapuzárás /11óra?/ után is nyugodtan sétálva mehettem a külterületi otthonomba is, nem kellett félnem. Most nem igy van.
sokmindent "" levetköztünk"" olyat is ami jó volt.