Hetilap kereső

Mester Ákos írása

Az eredetileg nyilvánosságra hozott médiaszabályozási törvénytervezet – amelyet utóbb nagy hirtelen korrigáltak – tökéletesen értelmetlen és ostoba támadás volt, hadüzenet a sajtószabadság ellen.

Talán azt gondolták az urak, hogy a magyar sajtó könnyedén megfélemlíthető: a Népszabadság kivásárolható, a 137 éves Népszava tönkretehető, az ÉS oknyomozó riportjai betilthatók, bravúros publicisztikái megszelídíthetők. Úgy képzelték, hogy a Narancs gerezdekbe vágható, esetleg Nemzeti Vérnarancs címmel újraindítható. A Klubrádió vagy elhallgat, vagy mozgósítják az egykori Közakarat Egyesületet, amelynek központilag felpiszkált aktivistái foglalják majd le a délutáni beszélgetőműsor telefonvonalait. A Fidesz médiapolitikusainak álmában az ATV Újságíróklubja úgy működik majd, mint egy rendpárti úri kaszinó, netán egy direktívákkal bőségesen ellátott polgári kör. A Fásy-mulató maradhat, de például a felkészült, élénk, egyenes beszédű feminát lecserélik egy hírolvasó guminőre, akinek súgógép kell még a tátogáshoz is. A Hócipő persze jobblábas lesz, tárcaíró Iván gárdistának áll, hírlapíró Iván gój motorosnak. A Nyilvánosság Klub bezár, az újságíró-szövetség megalakítja bértollnok tagozatát, a MÚK egy mukkot sem mer szólni. A nagy nemzeti együttműködés jegyében mindenki nyugodtan végignézi, ahogyan „összevonják” a közmédiumokat, az enervált demokratáktól felgyújthatják akár az új tévészékházat is; előbb-utóbb úgyis mindenki belátja, hogy a szellemi pirománia nem csillapítható. Majd a 168 Óra is rájön, hogy nem ütésálló, és csak azt ketyegheti, amire utasítják.

Az új médiaszabályozás persze nemcsak az újságírókat nyomta volna orrba, hanem a tömegkommunikációban gyakorta megszólaló véleménymondókat is. Ezért hát egy-két dolgot eleve feltételezniük kellett az új törvény kiagyalóinak. Például: az eddig bátor, liberális-konzervatív közíró elgyávul, mert rájön, hogy egy persorozattal kiteríthetik, tehát inkább tisztességtelen lesz, és haptákba vágja magát. A szabad szellemű, világpolgár tudósasszony nemzetközi hírnevét a magyarországi főpárt és a restauráció szolgálatába állítja. A néhai miniszterelnök által lemikiegerezett politológus odakuporodik majd a mai miniszterelnök lábaihoz, és belefog az új húrok pengetésibe: „Egy húron pendülünk, felséges tigris király.” A halk szavú jogszociológus és a gyorstüzelő módon hadaró alkotmányjogász arról értekezik, hogy bár kétségkívül Isten a történelem ura, a magyar alkotmányos jogrendben ezentúl a kétharmad a Mindenható.

És tovább: a hittudománnyal foglalkozó vallásszakértő börtönpasztorációt szervez, amelyen részt vesz majd egy Gyurcsány nevű elítélt is. A zöldbaloldali filozófus Károlyi Mihály szobrának ledöntésére készül, helyébe vitéz nagybányai Horthy Miklósnak emeltetne valami gigantikusat. A közéleti és gazdasági folyamatokat könyvekben, újságcikkekben, rádió- és tévéműsorokban elemző házaspár ezentúl gyermekmesékkel szórakoztatja a felnőtt-társadalmat. A szabadszájú bloggerek kezes bárányként viselkednek, a szabad lelkű internetezők jámbor birkaként kóborolnak a világhálón, a nyájat a Nemzeti Média Hivatal (vagy mi) pásztorleánykája terelgeti, ők meg szófogadóan azt bégetik, amit kell.

Csakhogy. Él még itt egy-két nemzedék, amely nem csupán arra emlékszik, hogy miként működött a pártállami sajtóirányítás, hanem arra is, hogyan lehetett kijátszani és nevetségessé tenni. Például leparancsolhatták az embert a képernyőről egy üres szék mutogatása miatt, de ha az illető hiánya jobban feltűnt, mint korábban a jelenléte, akkor fél év után kénytelen-kelletlen nemcsak felfüggesztették a szilenciumot, de még magyarázkodniuk is kellett: „Nem arról van szó, hogy a műsorvezető le volt tiltva, csupán arról, hogy nem volt fölkérve.” Ezen aztán – szegény Hofi jóvoltából – a fél ország röhögött, a hatalom meg tűrte, mi mást tehetett?

Emlékszünk a rendszerváltás utáni médiaháború első nagy csatáira, a Pető–Kónya-vitára, Csurka ostorpattogtatására, a nagy rádiós kirúgásra is. Arra például, hogy a szolidaritás kék szalagjával tömeg tüntetett a Pollack Mihály téren, hogy ismeretlen és nagyon ismert emberek – köztük a Fidesz mai vezetői (!) – nyílt levelekben álltak ki az eltávolított médiamunkások mellett. Emlékszünk arra is, hogy a magyar szellemi élet jelesei fölháborodásukban letiltották minden rádiós munkájuk műsorra tűzését, hallgatással kívántak tiltakozni, a 168 Óra pedig első oldalon hozta nevüket, azzal a címsorral: „Kedves hallgatóink.” Az elhallgattatott beszélő újság nyomtatott változata így jelent meg: „Ezt a lapot az újságírói szolidaritás működteti.”

Úgy rémlik, nem volt boldog a hatalom. Még megpróbálták elhitetni, hogy a rádiós lázadók – a bírósági irat szerint – „emberi ürülékkel” kenték be az elnöki teljhatalommal felruházott alelnök (az illetékszakértőből lett rádióamatőr) íróasztalszékét. Megpróbálták elhitetni azt is, hogy az utolsó 168 Óra műsorkészítői (voltunk vagy heten) megszállták a Magyar Rádiót, de a tehetséges árulók sem voltak képesek ellenműsort készíteni, és a hatalom rémülten kezdett kihátrálni a médiaháborúból. Nem azért, mert megjelent a szamizdat 168 Óra, hanem azért, mert ellenük fordult a közhangulat, mert megjelentek Budapesten az európai sajtószabadság hivatásos sajtóellenőrei, nemkülönben az angol, amerikai, német, francia tévétársaságok forgatócsoportjai, a világlapok és a hírügynökségek tudósítói, mert kezdett formálódni egy szép kis világbotrány.

Érzésem szerint erre most is volt esély. Szívesen fülbe súgtam volna: ha botrányt akarnak az urak, csak bátran, keményen, kíméletlenül. Bár távol áll tőlem, hogy tanácsot adjak nekik, vagy vakmerő lépéseikről lebeszéljem őket, de talán időben eltűnődtek volna a baloldalisággal igazán nem vádolható Magyar Nemzet publicistájának egyik mondatán: „A médiát érintő tervezett tartalmi változtatásokra – a válaszadás jogától a tájékoztatás kötelezettségéig – kellene még néhányat aludni: a szerkesztői szabadság ilyen korlátozása rossz, nagyon rossz.”

Erre a következtetésre jutott az Európai Újságírók Szövetsége is. A szervezet főtitkára úgy nyilatkozott, hogy az Országgyűlés elé került javaslat „korlátozó jellegű”, „keretek közé szorítja a véleménynyilvánítás jogát és így a szólásszabadságot is”. A magyar kormányt fölszólították a javaslat visszavonására, továbbá arra, hogy indítson nyilvános vitát a témáról. Ezt követően a parlament kulturális bizottsága sebtiben meghívta a média képviselőit, és meghallgatta szakmai szervezeteinek állásfoglalását a készülő sajtótörvényről. Vita után – a tudósítás szerint – „Rogán jelezte, a kritikákat meghallgatva csak a ténybeli valótlanságokra terjed majd ki a válaszadás joga, vagyis ha valaki becsületsértőnek talál egy cikket, nem jár neki majd a mostaninál nagyobb lehetőség. Nem lehetne a véleményekre sem válaszolni, csak ténybeli valótlanság esetén, ahogy erre eddig is lehetőség volt”.

A vita folytatódik. Ha engem kérdeznének, mindössze annyit mondanék: minden médiaháborúban a média győz. Sohasem a hatalom.