Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Mit jelentett nekünk Európa a Kádár-rendszerben? A szabadság illúzióját kínálta. A másik valóságot. Hogy hozzájuthatok a könyvhöz, amely valahol megjelent, megnézhetem a színházi előadást, amelyet valahol játszanak, és elutazhatom oda, ahol ezek hozzáférhetőek.

Európa azt jelentette, hogy elmondhatom a véleményemet szóban és írásban, civilizált módon, mások méltóságát, gondolkodását, álláspontját tiszteletben tartva. És hogy mások is tiszteletben tartják az engem törvény szerint megillető személyiségi jogokat, amelyeket nem korlátoz önkényes ideológia vagy hatalmi politika.

A Kádár-rendszerben Európa rajtunk kívül létezett, legalábbis a mi számunkra, akik nem voltunk sem a kiváltságos pártelit, sem a kiváltságos művészelit tagjai, és még rokonaink sem éltek külföldön. Ha szorgalmasan dolgoztunk, és jól viselkedtünk, háromévenként kaptunk útlevelet, hozzá hetven dollárt, és elmehettünk Európába.

Én 1965. június 30-án mehettem először (két évvel korábban jártam Jugoszláviában, amely hozzánk képest félig Európa volt). Leszállva a vonatról, a Westbahnhof és a Mariahilferstrasse valószínűtlenül másik világnak tűnt. Este sorban álltunk állóhelyért a Staatsoper pénztáránál. A Carment adták, Don Josét Giuseppe di Stefano énekelte, a karzat kifütyülte, én nyeltem a könnyeimet, hogy ott lehetek.

Másnap a múzeumok, aztán vissza a vonatra, és irány Olaszország – az először szabadulóknak Európa közepe. Volt circolare jegyünk, amellyel bármelyik vasútvonalon bármikor, bármerre mehettünk, szabadon utaztunk, szabadon bámulhattuk évszázadok kulturális csodáit, és szabadon koplalhattunk, hogy minél hosszabb ideig bámulhassuk.

Magyarországon éltünk, háromévenként Európába jártunk, és nem gondoltuk, hogy jöhet olyan idő, amikor a két földrajzi hely közé egyenlőségjelet tehetünk. Egy alkalommal megvettük Méray Tibor 1956-os könyvét, az úton elolvastuk, aztán hazafelé jövet – akkor már kocsival utaztunk – Hegyeshalom előtt megálltunk, és a kukoricásba dobtuk. (Az ifjabb korosztály ezt nem értheti: ha a határon megtalálják nálunk, a legkevesebb, hogy jó ideig nem kapunk útlevelet. Sok magyar autó állt a kukoricás mellett, nem biztos, hogy könyveket dobáltak, inkább a vásárolt magnókat és táskarádiókat igyekeztek ügyesen elcsomagolni a turkáló vámosok közvetlen keze ügyéből.) Szorongtunk, és nemcsak a határellenőrzés miatt. Nehéz volt hazajönni, túlságosan megtelt a tüdőnk a szabadság levegőjével.

Aztán mégiscsak változott a világ. Már nem kellett visszaadni az útlevelet, hogy „ablakot” kérjünk bele, hanem magunknál tarthattuk, és akkor utazhattunk vele, amikor akartunk. Később útlevél sem kellett, elég volt a személyi. Európa egyre közelebb jött, bármikor odamehettünk. Öt évvel ezelőtt az európai elitklub tagja lettünk (legalábbis úgy gondoltuk), felvételt nyertünk az unióba, egy idő után beléptünk a schengeni övezetbe. Ez ejtett a legnagyobb zavarba, úgy éreztem, a nyugati határ megszüntetése megszüntette magát a Nyugatot. Addig Európa egyenlő volt a Nyugattal, és számunkra a határnál kezdődött.

Még mindig fölfoghatatlan élmény, hogy Hegyeshalomnál nem kell megállni, nincs határellenőrzés. Ritkán utazom – amikor megnyíltak a határok, azt gondoltam, hetenként át fogunk ruccanni, korántsem így történt –, de egyszer-egyszer elmegyek színházat nézni Bécsbe, különösen ilyentájt, az ünnepi hetek idején.

A múlt héten is ott voltam, és újra elfogott ugyanaz a valószerűtlen, szinte abszurd érzés: szabadon közlekedem, otthon vagyok Európában.

Nagyobbakat lélegeztem, erősebben dobogott a szívem, euforikus hangulatba estem. Odafelé.

Erről akarok beszélni.

Ha a Kádár-rendszerben nem érezhettük magunkat európainak, akkor azért, mert nem voltunk a birtokában annak, amit európaiságnak vagy európai értéknek nevezünk. Ahol nincs szabadság, ott nincs demokrácia, tehát tolerancia, szolidaritás, empátia és nyilvánosság sincs. Nincs közös gondolkodás, nem létezik a nézetek kölcsönös kicserélése, egymás álláspontját megértő és mérlegelő vita, normális közélet. Európa részének lenni azt jelenti: megvalósítani ezeket az értékeket.

Mindig lehangol, amikor azt olvasom, hogy csalódtunk az Európai Unióban, mert nem járt számunkra előnnyel, nem hozott bennünket jobb helyzetbe, nem képviselte az érdekeinket. Valami baj lehet velem, mert úgy gondolom, hogy az unió célja a közös európai érdek képviselete, még ha ez idegenül hangzik is a nacionalista füleknek, és a válság kétségtelenül – „Nyugaton” is – fölerősítette a szűkkeblű, nemzeti bezárkózást, ahogy Bokros Lajos mondja. De félek, különben sem, válság nélkül sem tudnám szimplán piaci, gazdasági problémává szűkíteni a közös Európa kérdését. Régen rossz, ha az európaiság kizárólag anyagi, nem szellemi, erkölcsi, morális értéket jelent.

Európára kellene szavaznom hamarosan, de a pártok kampánya nem Európáról, hanem a többi pártról szól, arról, hogyan tették tönkre vagy hogyan fogják tönkretenni az országot. Ez az, amiből elegem van, nem kérek belőle. Arra lennék kíváncsi, milyen közös Európát akarnak, de úgy látszik, ez csak engem érdekel, mert egyetlen párt sem beszél róla. Azt is mondják, azért van szükség minél nagyobb részvételre, mert az legitimálja a megválasztott pártképviselőket.

Én épp őket nem szeretném legitimálni. Egyiküket sem. (Még leginkább a Legyen Más a Politika jelöltjeit, de ők sem kínálnak európai programot.) Megint valami ellen kellene szavaznom, nem valamire. Egy ideje rendszeresen ezt tettem, és ebből is elegem van. Bár tudom, hogy ha nem kapaszkodunk a kisebbik rosszba, akkor a nagyobbikat és a még annál is rosszabbat eresztjük be.

Nem könnyű kimondani, hogy lássuk, uramisten, mire mennek ketten, mert az európai értékek, az európai kultúra, az európai szellem ellen mennek, s ha büntetni akarjuk azokat, akik felelősek azért, hogy idáig jutottunk, akkor magunkat is büntetjük, de nincs más kigázolás. Közös a felelősség, és közös a szégyen is.

A szégyen a legrosszabb. Tele van velünk a világsajtó. Rasszizmus, fasiszta masírozás, embervadászat Magyarországon. Megismétlődhet-e a holokauszt Európa közepén? – kérdezi a legnagyobb kanadai lap. Svájcba exportáljuk egy állami himnusz kifütyülését, szlovák stadionba a nemzeti gyűlölködést. Egy brüsszeli nemzetközi filmzsűri aggódva veszi körül a magyar kollégát: mi történik otthon, a hazádban? Mit lehet erre válaszolni azon kívül, hogy a kérdezett lesüti a szemét?

Autózom haza Bécsből, és ugyanazt a szorongást érzem, mint negyven éve. Európából jövök – hova is?

Csak úgy érezhetem magam Európában magyarnak, ha Magyarországon európainak érezhetem magam.

Június 7-én a nagy európai rendező, Krzysztof Warlikowski új előadása lesz a Wiener Festwochen következő bemutatója, amely az antikvitástól a máig ívelő gondolatkört ígér összefoglalni. Reményeim szerint a napot Bécsben töltöm.