Hetilap kereső

Kasza László írása

Harminchárom év után abban az esztendőben jöhettem először haza. Tizennyolc éves voltam, amikor hányatott gyerekkort követően (apámnak disszidálni kellett, anyám ezért négy évet volt börtönben) elmentem. Honvágyam – feltehetőleg ezért – soha nem volt. Érzelmi szálak csak Pannonhalmához fűztek, ahol osztályidegenként is érettségizhettem.

Ott tanultam meg mindent, ami későbbi életemben fontos volt: istenhit, liberális beállítottság, társadalmi szolidaritás, a polgári erények tisztelete. És mégis! A honvágy hiánya ellenére a „haza” nekem mindig Magyarországot jelentette. Sok helyen éltem a világban, de a müncheni, New York-i stb. lakásaimba mindig csak „visszamentem”. Haza 1989-ban jöttem. Magyarnak születtem, ez az anyanyelvem, innen műveltségem alapjai, hát persze hogy magyar vagyok! – gondoltam. Ténykérdés.

Ezen a téren ért itthon az első nagy meglepetés. Röviddel hazatérésem után Csurka István lakásán vacsoráztunk. Beszélgetés közben mondta egy mellékmondatban nem agresszíven, csak úgy ténymegállapítóan: „Te ezt nem tudod, mert nem vagy magyar.”

Napokig nem aludtam. Hát akkor mi vagyok? Konrád György barátom mondta, hogy ismeri ezt, Magyarországon most ez a divat. Vannak, akik osztogatják a magyarságot: ez magyar, az nem. Azt gondolják, joguk van hozzá. Ma, két évtizeddel később, érzésem szerint ez a divat egyfajta nemzeti viselet szintjére emelkedett társadalmunk jelentős részében. Az ország megosztottságának alapja ez a politikai, vallási, faji szinten egyaránt megnyilvánuló kirekesztési filozófia. Egyre gyakrabban érzem rosszul magamat itthon.

De előreszaladtam az időben. Úgy kezdődött, hogy több mint harminc év után hazalátogattam. Első itthoni benyomásaim vegyesek voltak. Budapestet lerobbantnak, piszkosnak találtam. Barátaim „ugye, milyen szép?”-ére egyre fogyóbb türelemmel bólogattam. Feltűnt a vulgáris beszéd utcán, villamoson, társaságban. (A nők sem voltak kivételek.) Szembeötlő volt az emberek, főleg a férfiak ápolatlansága. (Kevesen borotválkoztak naponta.) Tudatosan küzdöttem azért, hogy őszinte véleményem ne tűnjön a hülye, beképzelt nyugati látogató mindent fitymáló kritikájának. Időbe telt, mire megértettem, hogy az, ami van, az itt élők nehéz munkájának eredménye. Lekicsinylésével őket sértem, és nem az igazán vétkes politikai rendszert. Megtanultam értékelni a gyakran hallott „ez most már nálunk is van” mondat mögötti büszkeséget. Kiéreztem belőle az Európához való ezeréves tartozásunk tudatát. És a törekvést, hogy igyekszünk pótolni a hiányokat.

Az is feltűnt ám, hogy mennyire kihaltak a polgári erkölcs normái. Szinte nyomát sem találtam a közösségi érzésnek, a társadalmi szolidaritásnak. Idős egyetemi tanár oktatott ki, hogy a villamoson nem kell jegyet venni. Csak mindig legyen nálam hatszáz forint. Ha jön az ellenőr, fizessek szó nélkül, de ne kérjek elismervényt. Ezzel megtakarítom magamnak a kellemetlen vitát, ő pedig keresett hatszáz forintot. „Ez a társadalmi megegyezés magyar módra – fűzte hozzá. – Mindenki jól jár.” Más: édesanyám egykori barátnőjével megyek ki a hotelszobámból. A lifttől visszafutok, mert elfelejtettem leoltani a villanyt. „Miért? – kérdezte Mária néni. – Nem te fizeted, mindegy.” Megint más: ismerősömmel (ma neves politikus) beszéltem meg találkozót. Több mint negyedórát késett. Amikor megjött, egy szóval sem kért elnézést.

Kis dolgok, de a szememben ezek jellemezték azt az országot, ahova négy évtized után hazajöttem. Ez volt a lefelé nivelláló, társadalmi és egyéni felsőségtudatot kiölő, normális emberi kapcsolatokat „kispolgári csökevénnyé” degradáló rendszer negyvenéves „munkájának” eredménye.

És persze voltak nagyon kellemes élményeim is. Az utcán megismertek, mert interjút készítettek velem az MTV műsorában, az A hétben. Idegenek szorították meg a kezemet, veregették a vállamat, „Jó, hogy maga már itt lehet.” Taxisofőr a hangomról ismert meg. Jólesett. Valahogy elterjedt, hogy én is ott leszek a Jurtában a demokratikus ellenzék egyik rendezvényén. Többen hozták régi műsoraim legépelt kéziratát, hogy írjam alá. Akkor éreztem először, hogy mit jelentett a Szabad Európa Rádió ennek a társadalomnak. (Később vezető funkcionáriusok mondták, hogy ők is hallgatták, vagy legalábbis rendszeresen olvasták a műsorokról készült belügyes jelentéseket.) Persze okoztam csalódást is. „Maga a Kasza László” – kérdezte ajkát biggyesztve egy középkorú hölgy. – Nem ilyennek képzeltem.” Ő egy magas, szőke, kék szemű Kaszát várt. Aztán jöttem én.

1989-ben ott voltam a Hősök terén június 16-án, a Nagy Imre és mártírtársai újratemetését megelőző ünnepségen. Egy szakállas, fehér inges fiatalember elsőnek beszélt nagy nyilvánosság előtt az orosz csapatok kivonásáról. Megfagyott a levegő, amikor Orbán ezt az addig abszolút tabunak számító témát érintette. De – ellentétben a máig élő legendával – nem követelte az orosz csapatok azonnali kivonását az országból. Sokkal árnyaltabban fogalmazott. Közvetlenül a beszéd után elkértem tőle a kézzel írt szöveget. A BBC riporterével együtt másoltuk szó szerint a kérdéses részt. Megőriztem a cédulát: „Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Kemény volt ez így is. Akkor azt gondoltam, túl kemény. Később kérdeztem Orbántól, hogy kevesebb nem lett volna-e több. Akkor még kisfiús mosolyával mondta, vállat vonva: „Erről ma már nem érdemes gondolkodni, Laci. Megtörtént.”

Azóta sok minden történt Orbán Viktorral is. Liberális, a világra nyitott politikusnak indult. Sok kérdésben radikálisabb volt az SZDSZ-nél. Antall József mondta róla, hogy „még túl liberális, de idővel benő majd a feje lágya, és kiegészíti gondolkodását egy egészséges konzervativizmussal”. Antall azt gondolta, hogy Orbán olyan lesz, mint ő: liberálisan gondolkodó konzervatív politikus. A rendszerváltás utáni első, általam mindmáig tisztelt miniszterelnöknek nem ez volt az egyetlen tévedése.

Egy interjúban azt is mondta, hogy öt év múlva ott leszünk, ahol ma Ausztria. A duplájában is kiegyeznék – válaszoltam. De azt én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy húsz év után ennek a társadalomnak jelentős része Kádár Jánost tartja a történelem harmadik legnagyobb magyarjának.

A másik emlékezetes dátum október 23-a volt. Akkor hirdette ki Szűrös Mátyás ideiglenes államelnök a Harmadik Magyar Köztársaságot. Nagyszerű érzés volt hallani a Parlament erkélyéről, hogy demokratikus állam, és többé nem kommunista népköztársaság vagyunk. Ehhez az eseményhez is köt egy személyes emlék. Amikor Szűrös lejött az erkélyről a Parlament lépcsőjére, odatolakodtam a mikrofonnal, és azt a nem éppen eredeti kérdést tettem fel neki, hogy „mit érez most?”. Ekkor hátulról hónom alá nyúlt egy kigyúrt testőr, és lejjebb tett vagy öt lépcsővel. A megőrzött hangszalag így csak a szellemes kérdést rögzíti, a választ nem. Pedig, gondolom, az legalább ennyire eredeti volt.

Nagy vita folyt arról, hogy ki legyen az első köztársasági elnök. Az MSZP Pozsgay Imrét akarta. A két rendszerváltó párt, az SZDSZ és az MDF viszont ellene volt annak, hogy egy politikai bizottsági tag legyen az új, demokratikus Magyarország első elnöke. Máig azt gondolom: igazuk volt. És abban is, hogy megegyeztek Göncz Árpád személyében. Ő nagyszerű államelnök volt. Utódai tükrében meg pláne!

Azt a boszorkányüldözést azonban, amelyet mindenekelőtt az SZDSZ folytatott Pozsgay ellen, túlzottnak tartottam. Neki igenis nagy érdemei voltak abban, hogy a rendszerváltás puskalövés nélkül zajlott le. Ha nem szorították volna támadásaikkal ebbe a szélsőséges szerepbe, talán nem válik belőle ilyen sajnálatos figura.

Sajnálatos figurákban persze bővelkedett a rendszerváltás. Most hallom, hogy Für Lajos, a Magyar Gárda nagyapja szerint maga is esélyes volt annak idején az államelnöki posztra. Azért gyűlöli Antallt, nevezi az igazi MDF árulójának, mert megegyezett Göncz Árpád személyében az SZDSZ-szel. Szomorú, hogy ezek a senkinek is kis figurák – Für, Bíró, Lezsák stb. –, akik Antallnak köszönhetik, hogy átmenetileg valakik lettek, most kígyót-békát kiáltanak az egykori miniszterelnökre. Kár, hogy Antall csak Csurkának kötött útilaput a talpára.
Mondom, voltak tévedései.

Idetartozik, hogy Für Lajos egy bécsi konferencián – ez még 1989 előtt volt – azt mondta nekem, hogy a népiek igazi ellenségei nem a kommunisták („azok között is vannak jó magyar emberek”), hanem „a nemzet testétől idegen radikális ellenzék”. Akkor azt gondoltam, hogy elszólásról, esetleg elszigetelt véleményről van szó. Münchenből úgy láttam, hogy mindkét ellenzéki csoport – a demokratikus ellenzék és a népiek – azonos célért, a kommunista rendszer megbuktatásáért, demokratikus, többpártrendszerű Magyarországért küzd. Itthon döbbentem rá, hogy a népiek dogmatikus-nacionalista részének szeme előtt nem többpártrendszerű parlamenti demokrácia, hanem ködös, népfrontos elképzelés lebeg. Ezt nemcsak az SZDSZ, de az ízig-vérig demokrata Antall József és köre is ellenezte. Ami itt kialakulóban volt, az nem a két világháború közötti népi–urbánus-ellentét újjászületését jelentette. Amelyről egyébként sokat beszélgettem odakint Szabó Zoltánnal, Kovács Imrével. Ők soha nem tekintették „ellenségnek” Molnár Ferencet vagy Kosztolányit, de még ellenfélnek sem. Más volt a véleményük dolgokról. Aztán megint másban egyetértettek. Vagy közelebbi példa: kétségbe vonta-e Illyés Gyula valamikor is Cs. Szabó László magyarságát?

Ezek a mai „mélymagyarok” és tanítványaik (mert a műfaj, mint látjuk, nem halt ki) politikai, világnézeti, vallási, faji gyűlöletre, nacionalizmusra építik politikájukat. Ez vezetett ahhoz a társadalmi megosztottsághoz, amely ma, húsz évvel később bénítja az országot. És ebben sajnos nagy szerepe van annak a fehér inges, szakállas fiatalembernek is.


Nagy csalódást okozott egyházam, a katolikus egyház hierarchiájának magatartása. Azt, hogy a püspöki kar zöme az állambiztonság beépített ügynöke volt, akkor még nem tudtam. De azt igen, hogy túl lelkes kiszolgálói voltak Aczél György egyházpolitikájának. Vele versengve ítélték el a báziscsoportokat, vonták meg Bulányi Györgytől a nyilvános papi tevékenység jogát. Csak zárójelben: az egyház általuk is üldözött részének védelmében a diktatúra idején csupán a demokratikus ellenzék kiadványai – a Beszélő, a Hírmondó – szálltak síkra. Írásaikat a SZER tette elérhetővé a nagy nyilvánosság számára.

Az már 1989-ben világos volt, hogy a Paskai ügynök-érsek vezette egyház nem fogja beismerni tévedését,amellyel elidegenítette a vallástól a magyar társadalom nagy részét. De az csak később derült ki, hogy ott folytatja, ahol a háború után abbahagyta. Magáévá teszi az álmagyar nacionalista politikát, nem határolja el magát a jobboldali szélsőségektől, csupán papíron ismeri el az állam és egyház különválasztását. És ami a legroszszabb: nem a hívek, hanem elsősorban a hierarchia érdekeit képviseli. Úgy viselkedik, mintha a társadalom nagy részét maga mögött tudná. Mint az egyház tagja, nem merek arra gondolni, hogy ez hova vezet.

Vegyes érzelmekkel közeledtem 1989-ben szakmám, a sajtó képviselőihez. Azt már 1956 után megtanultam, hogy óvatosnak kell lenni a szerepek értékelésekor. A forradalom előtt általam – ne szépítsem – gyűlölt Szabad Nép munkatársai között is voltak olyanok, akik 1956-ban nyíltan szembefordultak a diktatúrával, sőt – mint Gimes Miklós – életüket adták egy olyan rendszerért, amelyben szabad a sajtó. Az évtizedek során – mindenekelőtt Kende Péter barátom révén – megtanultam érteni a diktatúrában élő és azzal később meggyőződésből szembeforduló újságírók helyzetét. Mindig figyelmeztetés marad számomra, amit Lőcsei Pál mondott egyik interjúmban: „Szerencséd van neked és azoknak, akiknek nem kellett megváltoztatniuk a véleményüket.” Ma sokkal nehezebbnek és ezért hitelesebbnek tartom azok magatartását, akiknek volt erejük és bátorságuk ehhez, mint a magamfajta – Lőcsei szerinti – „szerencsését”.


A rendszerváltás előtti időben már nem volt nehéz differenciálni a változást előkészítő újságírók, orgánumok és a diktatúra apologetikusai között. Világos volt, hogy a médiumok jelentős része fontos szerepet játszott a vértelen átmenetben. Annál inkább meglepett – nem, felháborított! –, hogy többen azok közül, akik nemegyszer évtizedeken át a kommunista, tehát baloldali diktatúra túlbuzgó szószólói voltak, hirtelen szélsőjobboldali hangadókká váltak. Gyomorforgató, hogy a Népszabadság pártrovatának egykori szerkesztője, Bencsik András ma a szélsőjobbos Demokrata kiadója és a Magyar Gárda fegyverhordozója. Pillanatok alatt váltott át jobbra a Brezsnyev temetését sírva közvetítő Sugár András éppúgy, mint az a Chrudinák Alajos, akinek köszönhetően a magyar nyilvánosság csak Arafat szemszögéből ismerte évtizedeken keresztül a közel-keleti helyzetet.

De mindent egybevetve: nagyszerű évem volt 1989. Elindult valami, aminek bekövetkeztében már régóta nem hittem. A folytatás? Tudjuk. Egyre nagyobb hit kell ahhoz, hogy joggal remélhessük: olyanná alakul majd egyszer a helyzet, amilyennek indult.