Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Igyekeztem jól figyelni, ám ha nem tévedek, egyelőre csak Heller Ágnest foglalkoztatja komolyabban a kultúra várható helyzete a következő kormány alatt. Ebben a lapban is beszélt erről pár héttel ezelőtt, és megszívlelendő dolgokat mondott.

„A legproblémásabbnak a kultúrpolitikát tartom. Az ugyanis a totális rendszerek találmánya. Egy demokráciában az államnak egyetlen kulturális feladata van: a pénz biztosítása. Nálunk viszont minden párt a saját embereit akarja előretolni a médiában, a színházakban, kutatóintézetekben.” Egy másik interjúban (Magyar Narancs) ugyanezt „protekcionizmusként” emlegeti, és „a demokrácia szellemétől távol álló” kultúrpolitika fogalmához „bizonyos irányzatok ideológiai alapú támogatását” képzettársítja.

Teljesen igaza van, és nem lehetünk eléggé hálásak, amiért szót emel a kultúráért. Kevesen teszik meg, részint érdektelenségből, részint önvédelemből.

Megpróbálok belegondolni abba, amit Heller Ágnes mond. Egykor azt hittük, az államnak fontos a kultúra, ezért ad rá pénzt, mégpedig a színvonalra, az értékre – és ezt hívják kultúrpolitikának. Mára ez illúziónak bizonyult. A kultúra nem tényező, nem szerepel egyetlen párt választási programjában sem, a kormányoknak több ciklus óta nincs róla távlati elképzelésük – ebben az értelemben kultúrpolitikáról egyáltalán nem beszélhetünk. A kultúrpolitikát helyettesítő protekcionizmus, a „minden párt a saját embereit akarja előretolni”-mozgalom pedig – úgy vettem észre – nem vagy nem elsősorban „ideológiai alapú támogatásként”, hanem mint pozíciószerző haverság, hitbizomány, természetbeni juttatás működik.

Persze mindkét oldalon a mi kutyánk kölyke a kedvezményezett. Az Állami Vagyonkezelő révén gyakorolt legfelső pártbefolyással vagy a nagy tekintélyű művész protezsáltjaként megtartott állás ugyanúgy az „ortodox keleti kultúra” (Halmai Gábor) viszonyaira vall, mint az, ha egy elhunyt színigazgató utódját a „család” jelöli ki (nem magánszínházról van szó), az új keletű gyakorlatnak megfelelően lehetőleg egy futballcsapat tagjai közül.

S hogy „a jövő elkezdődött”, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy nemrég egy vidéki színigazgató a díjakról szavazó bizottság tagjaként csak azoknál a jelölteknél emelte föl a karját (egy listából ellenőrizve a neveket), akik az általa képviselt „jobboldali színházcsoport” társulataiba tartoznak.

A filmesek pedig – őket eddig a pillanatig az átlagnál karakánabbnak hittük – olyan, a jövendő kormánypárt mellett elkötelezett szakmai outsidert választottak a filmszemle zsűrielnökének, aki a bizalmat meghálálva hülyeségeket beszélt a díjátadó ünnepségen, ráadásul nemzetközi publikum előtt blamálva magát és a filmszakmát (meg egy kicsit az országot).

Nem a díjpreferencia-rendszer előre látható irányváltása nyugtalanító, amit Heller Ágnes is említ. Szerintem ez lényegtelen, legföljebb azoknak számít, akik azt hiszik, hogy az állami díjak és kitüntetések kvalifikálnak, tényleges minőségeket és rangokat határoznak meg. (Ha így lenne, nem fordulna elő, hogy frissen kitüntetettek szerződését bontják fel, vagy küldik el őket állásukból.)

Az az igazi baj, hogy az értékcentrikus „kultúrpolitikát” helyettesítő káderpolitika folyamatosan kontraszelektál a hétköznapi gyakorlatban, éspedig mindkét oldalon. Az általam ismert színházi világról az elmúlt egy-két év színigazgató-kinevezéseinek tükrében ez mindenesetre elmondható. Ha az ORTT legutóbbi televízió-színházi pályázatának kedvezményezettjeit veszem alapul, a helyzet a jövőben várhatóan romlik, az előző két pályázat esetében ugyanis nem történt meg az, ami most: tudniillik, hogy közepes és gyönge produkciók nyertek kiválóak ellenében.

Igazán nem a kis- és nagypályás protekcionizmus aggasztó, az „ő emberük” lecserélése a „mi emberünkre” – ez egy ilyen ország, mondom nyeglén –, hanem a radikális színvonalcsökkenés réme. Heller Ágnes is fölveti, hogy „az ország szellemi szegénységének bizonyítéka lenne” a nem túl minőségi populista-nacionalista kulturális jobboldal hegemón helyzetbe hozása. De mi legyen, ha a színvonalas jobboldali-konzervatív művészértelmiség a párját ritkítja? Eszement, aki azt mondja, hogy nem az „oldal” számít, hanem a minőség?

Heller más összefüggésben – jogosan – kikéri magának, hogy az egykori fasiszta miniszterelnök Gömböst a mai magyar jobboldal vezérével egy lapon említsék. Viszont Gömbös nem kevésbé szélsőjobb kultuszminisztere, Hóman Bálint 1935-ben egy harminckét éves, nemzetközileg éppen ismertté vált, Kassák köréhez tartozó, Lukácson és Balázs Bélán felnőtt, Derkovitscsal és Uitzcal találkozgató, Eizensteint és Pudovkint méltató baloldali fiatalembert, bizonyos Németh Antalt nevezett ki a Nemzeti Színház élére. Mondjuk, az akkori Schilling Árpádot. Lehet tippelni, bejöhet-e a közeljövőben hasonló.

Vagy ami valószínűbb: a „tisztogatás”? A csodavárókból a választások után csakhamar csalódottakká józanodó „emberek” folyamatos pótkielégítésére vajon nem a nacionalista-populista kulturális papagájkommandók széles körű tevékenysége a legalkalmasabb? A sámános-szittyás-rovásírásos, malaszttal teljes „lelki közösség” lesz a trendi? A prüdéria, a bigottéria és a klerikális maszlag a követendő irány?

Ha dr. Granasztói filmszemle-zsűrielnök azon észrevételét próbálom értelmezni, amely szerint bár a filmekben látott brutalitás egy év alatt üdvösen csökkent, de a filmdialógokban túl sok a csúnya szó, és értsük meg, a valóságábrázolás nem mehet el odáig, hogy az operatőr csúnya felhőket fényképezzen – akkor aggodalmam nem tűnik alaptalannak.

Werner Schwab kispolgári giccséletformát gúnyoló, antiklerikális pamfletjét, az Elnöknőket, amelynek gyakran emlegetett (meg nem jelenő) szereplőjét, egy hentest blaszfém módon Karl Wottilának hívják, jelenleg úgy adják Békéscsabán, hogy kihagyják belőle az élő tévéadásban a Szent Péter téren szentmisét pontifikáló pápát, és helyette minden alkalommal „köztársasági elnök urat” mondanak. A jövőben ez kötelező lesz, vagy csak ajánlatos? Valóságábrázolás, drasztikus szavak használata és a brutalitásmérő túlzottnak ítélt kilengése miatt fogják leváltani a (maradék) színigazgatókat? Kulturális műhelyek, folyóiratok, intézmények támogatása és léte az ideológiai és ízlésparírozás mértékétől függ majd?

Komoly kísérletet láttunk erre 1998 és 2002 között. Egyetlen intézkedéssel – a miniszter hatáskörébe utalt támogatások arányának megduplázásával – fel lehet állítani és „megbízható” tagokkal lecserélni a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumait. Föl lehet számolni a hatalomnak nem tetsző színtársulatokat, alkotóközösségeket, lapokat. Tiltakozástól, posztkommunista szomszédainkkal ellentétben – cseh, lengyel és szlovák kollégák számoltak be nemrég a budapesti Nemzeti Színház-konferencián a művészi autonómiájukat, értékes műhelyeiket elszántan védő, sztrájktól sem visszariadó mozgalmakról –, nálunk nem kell tartani. Folyik az önkéntes törleszkedés az új gazdihoz. Mi már – ahogy Heller Ágnes mondja – a kádári csábításnak sem tudtunk ellenállni.

Még hozzáteszi – és ez az, ami mindent megmagyaráz –: „Máig ezt a terhes örökséget cipeljük.”