Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Ezzel telt az elmúlt hét, a szervezett műdugó iránti mély ellenszenvvel, amelyben az egész nemzet osztozott pártállásra, nemre, felekezetre és közlekedési eszközre való tekintet nélkül, s amelyet aztán ez az építő jellegű hangulat el is sodort, csak a szokásos szájíz maradt utána, hogy tudniillik „ezeknek tényleg elment a józan eszük, s nincs jobb dolguk, mint minket bosszantani?”.

Az egész történet annyira kínos, annyira mezítlábas (éppannyira egyébként, mint a korábbi kínos és mezítlábas történetek), hogy azt gondoltam, mégiscsak kell lennie itt egy mélyebb magyarázatnak. Hiszen annak tesztelésére, hogy a mesterséges útakadályokon hogyan lesz úrrá gyalogos, biciklista és autóvezető, ebben a Budapest nevű városban évtizedek óta komoly lehetőségek nyíltak. Mostanában aki akar, tobzódhat a felmérésekben, a világ leglassabban épülő metrója, a főgyűjtőcsatorna és az egyidejű útjavítások egyébként is tökéletesen megbénítják a közlekedést a városban, ehhez jönnek még a buszsávok, a terelések és lezárások (a Margit hídi hétvégi kerékpársáv például, amelytől a Blaháig áll a kocsisor, mint a legszebb hétfőkön szokott), aztán a sportversenyek, a tüntetések, a futballmeccsek, egyszóval ha ehhez még lezárnának csakból (illetve dehogy, szigorúan tudományos okokból természetesen) egynéhány rakpartot, főutcát meg egyebet, senkinek fel nem tűnne már.

A pesti ember régen megszokta, hogy a közlekedés büntetés a számára, ez megjelenik a benzinártól a parkolódíjakig (emelik megint, hála az égnek, hadd jusson több azokba a magánzsebekbe, hová eddig is jutott, mi meg majd parkolunk egymás hegyén-hátán a tilosban, mert máshol nem tudunk, legfeljebb le leszünk lakatolva: ezt a megoldást kórházak előtt szeretem a legjobban – hulljon a férgese!) mindenben, ellenőr, rendőr, parkolóőr, közőr mind ránk vadászik, minden reggel és este külön kis szívinfarktus ebben a városban, és gyakran effektíve életveszély is. (Kerékpározó polgártársainknak konkrétan az.) És gyalogolni is csak két-három vízhatlan kopoltyúval lehet, mert emberi tüdő ezt a szmogot úgysem bírja.

Vagyis hogy ennek a bejelentésnek önmagában nem volt hírértéke. Nevelési értéke volt csupán, de az jelentős. Nem, nem arra nevelt, hogy hagyjuk otthon az autónkat (jelzem, e város lakói közül sokan ezt sem tehetik, reggel nyolctól menekülniük kell a lakásuk elől, mert kezdődik a kaszasuhogás), se nem arra, hogy buszra, villamosra szálljunk helyette (sem járatsűrítésről, sem jegyárcsökkentésről nem érkeztek hírek), hanem arra, hogy pontosan tudjuk, hol élünk.

Itt. Ahol minden héten előfordul valami, amitől a fejünket fogjuk. Ingatlanadó, kormányzati negyed, költségvetési szavazás, műdugó. Mintha az lenne a cél, hogy váljunk végre immúnissá az egészre, és bármi történjék, csak vállat vonjunk: mit várhatunk ezektől? Azoktól? Bárkitől?

A magam részéről nem kérek több kísérletet, a magam részéről eljutottam idáig. Azért, ha egyszer mégis bevezetik, javaslom a döntéshozóknak, a kísérlet ideje alatt járjanak kocsival Pesten, aztán pedig kerékpárral.

A jóisten vigyázza minden léptüket!

Mert rajta kívül nem fogja senki sem.