Hetilap kereső

Sebők János írása

A minap elkísértem író barátomat a vidéki kisvárosba, egykori tanárának a sírjához. Néhány éve még messze földről is hoztak ide koszorúkat, csokrokat az elszármazott diákok. Most pár szál krizantém, egy-két olcsó műanyag koszorú árválkodott a síron. A tanítványok nemcsak megöregedtek, de nincs pénzük benzinre, virágra. A mai gimnazisták pedig már nem tudják, kit rejt a sír, miért kellene előtte meghajtani a fejüket. Tempora mutantur et nos mutamur in illis – mondaná erre bölcsen a „Mester”, s mi még értenénk, de a mai kor emberét valószínűleg már csak idegesítenék ezek a tudálékos szavak. Más idők járnak. Új fejezeteket írnak a magyar történelembe, s nemcsak a latin veszett ki a jelen krónikáiból, de a latinos műveltség is (nem szólva a hejesírásról).

Lobognak a gyertyák, emlékezünk, aztán a szürkületben lassan elindul hazafelé a tömeg. Még nem égnek az utcai lámpák (az önkormányzat spórol), de az is meglepő, hogy milyen sokan közlekednek biciklin vagy gyalog. „Így legalább tudnak egy kicsit beszélgetni az ismerősök” – mondja a barátom, s a városközpont felé menet bennünket is lépten-nyomon megállítanak. Az emberekből dől a szó, hét közben, év közben – állítólag – erre alig van idejük. Mindenki hajt, rohan; gurul a forint, loholnak utána, már nemcsak a templom egere cincog... Munka után – már ha van – bezárkóznak, ritkán találkoznak. Nincsenek közösségi helyek, a nagy családi-rokoni banzájoknak is vége.

Szeptemberben a „kultúrt” is bezárták, újságolja egy ismerős. A helyiek szerint nem kár érte. Az utolsó időkben már nem voltak sem programok, sem vendégek. A nagyterembe délelőttönként piacozók, használtruha-kereskedők költöztek be, délután ötkor pedig lánc került a nagykapura, mert vendég híján a büfé is megszűnt. Előadóestekre, vendégjátékokra, szakkörökre, klubokra már rég nem futotta, idén pedig a minimalizált keretből fűtésre, világításra sem tellett volna. A főutcáról a szomszédos könyvtár is elköltözött. Kevesen látogatták, nem frissült az állomány, s mivel itt sem jutott pénz rezsire, az intézményt a külvárosba telepítették, s akár a helytörténeti múzeumot, most tavaszig bezárják.

Barátom szerint a városka egyetlen könyvesboltja sem a kultúrából él. Tapétát, számlatömböket, ajándéktárgyakat, mulatós zenéket árulnak.

A tulajdonos könyvet csak úgy rendel, ha előtte a vevő szerződést ír alá, hogy átveszi. Manapság azonban Szabó Magda éppúgy nem kell, ahogy a celebkönyvek sem. Nincs rá pénz. Nem futja könyvre, CD-re, színházra. A vidéki bérekben már nincs kultúrára fordítható összeg. Év végén az iskolák sem könyvvel jutalmaznak, hanem vásárlási utalvánnyal. Ezen kívül is ezernyi apró jele van annak, hogy sokak élete miként csúszik bele a modern kori barbárságba. A hozzánk csatlakozó postás haver meséli, hogy már a hivatalokban sem fizetnek elő a lapokra. Az utcán sem vesznek újságot, „folyóiratot mutatóba se”. Csak a celebek és a pletykalapok iránt mutatkozik érdeklődés. „Fiatalok? Na, ne röhögtess! Generációk nőnek fel anélkül, hogy újság, könyv lett volna a kezükben. Marad nekik a tévé.”

Bólogatunk, barátom sztorizgat. „Tavaly meghívtak a szakközépbe egy író-olvasó találkozóra. Néhány osztályt összetereltek az utolsó órában, de a »beszélgetés« unalomba, aztán botrányba fulladt, mert a srácok elképesztően tudatlanok és bunkók voltak. Utóbb az igazgató elnézést kért a viselkedésük miatt, mondván, nehezen nevelhetők, öt perc után már nem tudnak koncentrálni, s ha nem használhatják a mobiljukat, elvonási tüneteik vannak. Ez van!”

Az úton hazafelé azt is megtudom, hogy a városka egy csaknem negyvenezres lélekszámú kistérség központja. A hozzá tartozó tizenhárom faluban azonban már régen nincs művelődési ház, könyvesbolt, könyvtár. Az utódok nem tudnak mit kezdeni a szülők műveltséget szolgáló hagyatékával. A könyveket, bekötött folyóiratokat viszik az antikváriumba, a festményeket a bizományiba, a porcelánt, az ezüst étkészletet a zaciba. Minden eladó, csak vegye-vigye, aki akarja. Barátom szerint ma vidéken potom pénzért lehet bevásárolni a lecsúszott, kihaló középosztály értékeiből. „Mint ahogy a hetvenes évek elején a paraszti kultúra értékeit számolták fel, kótyavetélték el az utódok! Most a tanári, orvosi, tisztviselői hagyatékok mennek veszendőbe, jutnak handlék kezére, hogy aztán a piacosítható részt kiválogatva, a maradék menjen a szemétre.”

Az idősek – a hatvanas években felnőtt nagyszülők, a nyolcvanas években szocializálódott szülők – még restelkednek, ha a mai „neobarbárosodás” kerül szóba, de a rendszerváltás után született unokák számára ez az állapot már természetes. A következmény ismert: már az egyetemeken, főiskolákon is hüledeznek a tanárok a felvételizők tudás- és műveltségi szintjét tapasztalva. Balikó Tamás nemrég arról számolt be, hogy a színművészetire felvételiző négyszáz diák közül mindössze tíz ismerte Fellini nevét. Közvélemény-kutatások, utcai felmérések bizonyítják, hogy nemcsak 1945-ről, de 1956-ról sincs érdemi mondanivalója a megkérdezettek többségének, nem is szólva Nagy László, Sütő András, Weöres Sándor, Németh László, Illyés Gyula, Kertész Imre életművéről vagy Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Őze Lajos, Gábor Miklós, Domján Edit művészetéről.

Valamikor nagyjaink tudták, hogy kiművelt emberfőkre, tudásra, kultúrára van szükségünk ahhoz, hogy emelkedő nemzet lehessünk. A mostanában sokat szidott Kádár-érában az „olvasó nép” vagy a „művelt nép” mozgalom keretében (nem is szólva amatőr mozgalmakról, az igazi tehetségkutatókról) százezrek szereztek megalapozott tudást. Most közgazdászok, tanárok, szociológusok, akadémikusok csak a lózung szintjén hangoztathatják, hogy infotársadalomban élünk, az innováció, a kreativitás lehetne a legfőbb termelőerő, mert a tudás társadalmát építjük. Már ahol, már akik. Mert valójában idiokrácia épül, hathatós állami közreműködéssel. Dózerolják a kultúrát, szétzüllesztik az oktatást, elértéktelenítik a műveltséget, felszámolják a tradíciókat. A rendszerváltás utáni kormányok programjaiban a kultúra, a kutatás és fejlesztés (K+F) a sor végén kullogott, most sem szerepel a kitörési pontok között. A „legfőbb értékkel” foglalkozók (dadák, óvónők, tanítók, tanárok, orvosok, népművelők, szociális munkások stb.) munkáját ma az állam messze értékén alul fizeti meg. Ne csodálkozzunk, ha a kultúra gyakorlatilag eltűnt a vidéki Magyarországról, a középiskolákból pedig műveletlen, olykor félanalfabéta diákok felvételiznek az egyetemekre, főiskolákra.

Az egyik beszélgetőpartnerünk rezignáltan mondja, mit várunk, hiszen túlélésre rendezkedtek be az emberek. „Így? Minek? – tromfol barátom. – Félperiférián, alapjáraton, lassan éhbérből élünk. Alulfizetve robotolni túlórában a mindennapi megélhetésért, utána üzemszerű agymosás a tévé előtt, s másnap kezdődik minden elölről? Eközben már sem az Isten, sem a költő igéje nem érinti meg az embereket. Nyomorog az élet, szűköl a lélek. Vajon miért hagyjuk, hogy ránk erőltessék ezt az életformát, életszemléletet?”
A kérdés a levegőben marad.