Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Nyilvánvaló, hogy az Orbán-kormány első száz napjának teljesítményét alapjában két nézőpontból lehet megítélni. Pontosabban azt, amit valóban megtett. Mert ennek a bő három hónapnak igen komoly a deficitje is, amely részint a semmittevésből, részint a mellébeszélésből ered. De visszatérve a tettekre: a Fidesz és barátai felől nézve kétségtelen eredmények születtek.

A jobboldal ugyanis elfoglalt számos közjogi pozíciót, lényegében megoldotta, hogy az alkotmányos fékek és ellensúlyok az úgynevezett „nemzeti együttműködés rendszerének” részeként, vagyis a többségi akarat szerint funkcionáljanak. Ehhez, ha kellett, módosította az alkotmány érintett passzusát, a kormányzat szerkezetét pedig hozzáigazította a kivételesen szűk körben hozott döntések kamarillapolitikájához. Valamennyi állami érdekeltségű vállalatnál és intézményben a középvezetői szintekig, de akár lejjebb is folyamatosan lecserél mindenkit – még azon az áron is, hogy nincs megfelelő szakmai utánpótlása. A kormánypárt belső szervezeti rendje, valamint a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező frakció feltétlen lojalitása a miniszterelnök kezébe korlátlan hatalmat ad: Orbán Viktor nem egyszerűen kormányoz, hanem regnál – a szónak csakugyan uralkodói értelmében. Száz nap elteltével övéivel egyetemben elégedetten állapíthatja meg, hogy derekas munkát végzett; a leginkább Putyin „irányított demokráciájára” hajazó politikai berendezkedés Magyarországon megtörtént.



Hogy aztán a másféle, tehát európai – és atlanti – értelemben vett liberális demokrácia hívei ugyanezt a rapid átalakítást nem egyszerűen vereségként, hanem a rendszerváltás óta remélt, folyamatos plurális fejlődés eltorzulásának, lényegében antidemokratikus fordulatnak tekintik, az is természetes. Az orbáni tekintélyuralom, megfejelve a múlt századi keresztény-nemzeti kurzus ideáljának leplezetlen újjáélesztésével, máris nevetséges, egyben ijesztő jelenségeket produkál. A közintézményekben kifüggesztendő Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatától Schmitt Pál saját magáról elnevezett emlékérméig rövid út vezetett, és ez a pöffeszkedő abszurditás alighanem még fokozható. Az „eszmei” offenzívának azonban még csak nem is ezek a reprezentatív elemei a legaggasztóbbak, hanem a parttalan nacionalizmus veszélyes szlogenjeit már az oktatásban is újrahasznosító igyekezet. Meg az a jól tapasztalható törekvés, hogy a klerikális szerepvállalás mind az államélet, mind a hétköznapok mintegy kötelező részévé váljon, vagyis a józan szekularizációt felváltsa vallás és hatalom szoros szövetsége.

Ha viszont azt próbáljuk áttekinteni, mit végzett az új governatúra azon kívül, hogy a szimbolikus politikában és a közjogi átalakítás frontján jócskán előrenyomult, akkor csupán zűrzavart, határozatlanságot és kommunikációs blöfföket találunk. Miközben a nemzetközi pénzügyi szervezetek elleni „szabadságharcával” elérte, hogy a forint drámai mértékben leértékelődött, és az ország befektetői kockázatának megítélése romlik, Matolcsy György és maga Orbán Viktor hangzatos, de semmitmondó kijelentésekkel igyekszik húzni az időt. A nemzetgazdasági miniszter legutóbb, a konkrétumokra váró gyáriparosok gyülekezete előtt fellengzősen előadta, hogy 2030-ra meghaladjuk az Európai Unió átlagos fejlettségi szintjét. Attól eltekintve, hogy komoly közgazdász és politikus ilyet nem mond (vajon honnan tudja, húsz év múlva hol tart az unió?) , a gazdaság emberei a kormány itt és most érvényes stratégiájának, mondjuk a jövő évi költségvetésnek a számaira volnának kíváncsiak. Ehelyett megkapják, hogy 2012-ig legalább tucatnyi jelentős reformra kerül majd sor – ám azok mibenlétéről a miniszter semmit nem közöl. A miniszterelnök úgyszintén homályban hagyja a „nemzeti kormányzásról” szóló kötcsei beszédében, hogy a tehetős középosztály és a szegényebb rétegek közti szövetség – amely állítólag a választások által köttetett meg – miként tartható fenn a gazdasági realitások szintjén. Orbán a hírek szerint ezermilliárdos nagyságrendű megtakarítási programot helyezett kilátásba a kötcsei piknik meghívottai előtt, de az önkormányzati választás előtt már nincs mondandója erről a nyilvánosság számára. Mindenesetre óvatosan bár, de még némely jobboldali közgazdászok is hangot adnak kételyeiknek a médiában, ha a kormány gazdaságpolitikai koncepciójáról esik szó. Minthogy nem látják, mi haszna lehetne az IMF-fel és az unióval való kekeckedésnek ebben a neurotikus, napról napra kiszámíthatatlanul változó világgazdasági környezetben. Amelyben tudni való, hogy a piacok Magyarországot csak akkor hajlandók finanszírozni, ha a maga részéről egyértelmű, számszerűsíthető kötelezettségeket vállal pénzügyi stabilitása érdekében. Márpedig az eltelt száz napban ennek épp az ellenkezője történt.

Orbán Viktor itthon mindenható lett, de a világ nem bízik benne. Mert nem tudja, hogy a pőre hatalmon kívül mit akar.