Hetilap kereső

Tamás Gáspár Miklós írása

A hatalmas többségű kormánypárt egyik vezető politikusa, Kövér László országgyűlési képviselő, volt miniszter – aki egyébként érdes modora ellenére nézeteiben egyáltalán nem szélsőséges – úgy nyilatkozott, hogy a Fidesz–KDNP szeretné eltávolítani az Országház közeléből Károlyi Mihály szobrát.

Kövér képviselő Károlyi szobrát furfangos módon egy másik baloldali személyiség, a szociáldemokrata Kéthly Anna emlékjelével helyettesítené. Ez elég groteszk, hiszen a Szociáldemokrata Párt javasolta 1945-ben Károlyi Mihály érdemeinek törvénybe iktatását, és a Szociáldemokrata Párt indítványozta azt is, hogy Károlyi Mihály legyen újra a köztársasági elnök – ezt a kommunisták és a kisgazdák összefogása akadályozta meg. Mindvégig a Szociáldemokrata Párt volt az az erő, amely ébren tartotta az első magyar október, az őszirózsás forradalom emlékét, szemben az ellenforradalmi kurzussal és a kommunistákkal.


Nem is szólva arról, hogy Kéthly Anna – néhány nap kivételével 1956-ban – soha nem volt az SZDP vezetője, bár egyik legbátrabb, legbecsületesebb és legintelligensebb marxista képviselője. Ő Mónus Illés, majd Bán Antal irányzatához tartozott (akiket érthetetlenül és méltatlanul elfeledtek). A legközelebb Faragó László állt hozzá, aki Károlyinak és az októbrista örökségnek a leghajthatatlanabb és leghűségesebb méltatója volt; Károlyi és Kéthly szembeállítása történetileg nevetséges. Mindketten szembekerültek Rákosi Mátyás pártjával; az idős Károlyi (immár másodszor) száműzetésbe került, Kéthly börtönbe. Kéthly Anna a horthysta restauráció engesztelhetetlen ellensége volt, és 1956-ban is a leghatározottabban óvott a restaurációs veszedelmektől.

De miért is gyűlöli a magyarhoni jobboldal Károlyi Mihályt?

Több okból.

Először is – bár ez históriailag tájékozatlan embereknek furcsán hangzik talán – a jobboldal örökségéhez nem tartozik hozzá a függetlenségi gondolat. Az 1848–49-es forradalom emlékéből is szépecskén kihagyogatták a debreceni trónfosztó nyilatkozatot; az pedig merőben csudálatos, mondhatni: elképesztő, hogy sikerült úgyszólván eltitkolni a magyar nép előtt, hogy a nemzeti függetlenséget az az őszirózsás forradalom szerezte vissza, amely az ország élére állította Károlyi Mihályt, a honfoglaló ősöktől származó főurat. A magyarországi jobboldal legmélyebb hagyománya arisztokratikus és monarchista, a királyhűség és a rendi hierarchia fontosabb benne, mint a magyar önrendelkezés gondolata, amely nem a mágnások eszméje volt, hanem a polgárságé meg a kisnemességé.

Ez az arisztokratikus beállítottság gyűlöletessé tette Károlyi Mihályt azért is, mert történetileg az ő nevéhez fűződik a földosztás. A régi arisztokratikus, majd a Horthy ellenforradalma alatt radikalizálódott, félig-meddig államosított és militarizált hűbériség megvetően nézett „a büdös parasztra”, és a civilizáció talpkövének a nagybirtokot (és az első zászlósúr, a bíboros hercegprímás vezette államegyházat) tekintette. Az ország egyik legnagyobb birtokosa kezdte a földosztást a saját földjén. Ez osztályárulás, és ezt az uralkodó osztály soha nem bocsátotta meg.


Soha nem bocsátották meg neki azt sem, hogy fölelevenítette az öreg Kossuth gondolatát, és haláláig hirdette a kelet-európai népek (köztük az egykor lenézett „nemzetiségek”) összefogását, ellenezte a nagyhatalmi imperializmust, különösen az osztrák–német szövetséget, amelyről tudta – és mennyire igaza lett 1944–45-ben! –, hogy a sír szélére vezeti Magyarországot. A jobboldal ma is II. Vilmos, I. Ferenc József és Tisza István pártján áll történetileg, a restaurált hűbériség, az országromlás pártján – amellyel persze éppen szegény Károlyit vádolják, aki 1918–19-ben mereven a területi integritás alapján állt, s az ő kormánya íratta először plakátokra: „Nem, nem, soha!” Éppen azért nyugodott bele 1919 márciusában a bolsevik hatalomátvételbe, mert (szemben Horthyval, Telekivel, Bethlennel) nem volt hajlandó aláírni a trianoni békénél még enyhébb fegyverszüneti szerződést sem.

Természetesen Károlyinak nem bocsátják meg, hogy Habsburg-ellenes, paraszti bázisú táborával az akkori szervezett munkássággal kötött szövetséget, ami bizony számára az 1920-as évek közepétől világpolitikai értelemben a Szovjetuniót és a Kominternt jelentette. Ő nem maradt meg az őszirózsás ideáloknál, amelyeket – demokratikus és antinacionalista vonásaik miatt – a jobboldalon sokszor még a bolsevizmusnál is jobban utálnak. Különösen bosszantó ez akkor, amikor világos, hogy Károlyinak a „Kelet-Európa a kelet-európaiaké” érzéstől vezérelt szovjetbarátsága nem volt elegendő hozzá, hogy föladja demokratikus becsületét: elutasította és Párizsban leleplezte a gyalázatos Rajk-pört, és szakított a diktatúra budapesti kormányával és az egész rendszerrel.

Jelentős hibái – taglalásukat átengedem a nemzeti konzervatív sajtónak – is a magyar nép iránti makacs hűségéből (s az egykori osztálya és a reakciós katonai kaszt iránti mély haragból) fakadtak. Hazánk rengeteget köszönhet neki, és kudarca nem feledtetheti, hogy nagy ember volt, ha nem is nagy államférfi, de igaz ember mindenképpen. Szobrát a Jobbik nevű kriptohungarista párt fekete lepellel takarta le Trianon évfordulóján. Ilyen szívós, tartós gyűlöletet a magyar nép őszinte ellenségeitől nem érdemel meg akárki.