Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Nem kellett ahhoz Kasszandrának lenni a múlt héten, hogy ezeken a hasábokon már akkor jelezzük: sem a Nemzetközi Valutaalap, sem az Európai Unió nem lesz engedékeny a magyar kormánnyal szemben; nem fogják tudomásul venni sem a bankadóval, sem a jegybankkal, sem a költségvetéssel kapcsolatos szándékait.

Elég volt elolvasni, mit írt a Financial Times – idéztük is a baljós előjeleket soroló cikket –, de hivatkozhattunk volna jó néhány nemzetközi elemző és hitelminősítő várakozásaira is; mind úgy nyilatkoztak, hogy a Budapesten tárgyaló IMF–EU-delegáció a korábban megadott hitelkeret soros felülvizsgálata során további kemény feltételeket szab majd. Mégpedig nem az irántunk való rosszindulatból, hanem egyszerűen azért, mert már nemcsak a görögországi helyzet miatt kell aggódniuk, hanem Dél-Európa országainak finanszírozási problémáiért is, következésképpen magáért az euróért.

Nos, a napokban minden úgy alakult, ahogyan a nagy könyvben meg volt írva. Sőt, valamivel még rosszabbul. Az IMF–EU-küldöttek, miután nem tudtak megegyezni magyar tárgyalópartnereikkel, félbeszakították a diskurzust, és sebtében elutaztak. Rövid közleményük szerint változatlanul törekednek majd a nézetek közelítésére, de csak egy későbbi időpontban, hogy a magyar kormánynak legyen ideje átgondolni álláspontját, kivált a jövő évi költségvetés 3 százalék alatti hiánycélja érdekében hozandó intézkedéseket. Az adott helyzetben ez a döntés logikus volt: sem a valutaalap, sem az unió nem viselkedhetett másként. De vajon a kormány nevében tárgyalók megengedhették volna maguknak a konstruktív magatartást?

A szakmai szempontok szerint természetesen nem lett volna szabad engedniük, hogy az érvényben lévő hitelmegállapodás most esedékes felülvizsgálati eljárása így megszakadjon. Hiszen ezt a piacok kiszámítható és azonnali bizalomvesztésessel büntetik: megint gyengül a forint, a befektetők drágábban finanszírozzák az államadósságot, az országkockázati felár pedig – ami az államcsőd veszélyének mértékét mutatja – ismét nőni fog. Magyarán: a devizahitelek törlesztőrészlete mindezek hatására tovább emelkedik. Hogy ez mennyibe kerül majd az országnak és polgárainak, az e sorok írásakor még nem kalkulálható pontosan, de ha azt vesszük, mekkora adósságszolgálati tehernövekedést tulajdonítottak az IMF szakértői a legutóbbi, immár elhíresült Kósa–Szijjártó-ámokfutásnak (150 milliárdot!), akkor ezen a tárgyalási kudarcon úgyszintén szép summát veszthetünk.



Miért követte el mégis ezt az újabb kártevést az Orbán-kormány? A megfejtéshez nincs szükség politológiai elmére; maguk a gazdasági elemzők is úgy ítélik meg, hogy az önkormányzati választások előtt a „nemzeti ügyek” mégoly elszánt képviselői nem vállalják a további megszorításokat. Pontosabban: azok bejelentését. Mert amit meg kell tenniük, azt végső soron megteszik – majd október harmadika után, ha már letarolták a helyhatósági terepet. De addig a legkisebb belpolitikai kockázatról sem lehet szó; s nyilván az IMF–EU szakértői is felfogták, hogy a kormány legalább három hónapos időhúzásra játszik.

Kerül, amibe kerül. És mivel a fentebb vázolt piaci reakciók miatt igen sokba fog kerülni, valójában a dolog alighanem úgy működik majd, hogy amit a megegyezés halogatásával netán nyerne végül a kormány – mondjuk néhány tizedszázalék-pontos hiánynövelés lehetőségét –, azt bőven elveszíti most, amikor a pénzvilág azt látja: a közeljövőben bizonytalan a magyar államháztartás IMF-garanciája. Mert – szerencsére és Bajnainak köszönhetően is – már a piacról finanszírozhatjuk magunkat, vagyis egyelőre nem a valutaalap hitelére volna szükségünk, csak az általa nyújtott fedezékre. Aminek hiányát Orbán inkább vállalja, mint népszerűségének csökkenését.

Csakhogy ez a politikai számítás rossz. Mert hiába odázzák el a kényszerű takarékossági lépéseket, ha a lakosság most, nyomban megérzi a forintgyengülés következményeit. Több százezer, devizában eladósodott családnak nehéz lesz megmagyarázni, hogy nem a kormány szűk látókörű, értelmetlen akarnoksága, hanem a galád bankok kapzsisága miatt fizetnek mind nagyobb törlesztőrészleteket. De persze az arra hivatott kommunikátorok megkísérlik majd a lehetetlent.

Annál is inkább, hiszen a Jobbik a maga szeriőz nyelvezetével máris segítségére sietett a kormánynak. Mintegy reflexből üdvözölte, hogy „a gazdasági szabadságharc fontos frontvonalán” helytállt, és buzdította, továbbra is tegyen meg mindent „a szuverenitás tényleges visszaszerzésére”. Ez a hablatyos támogatás egyfelől persze kínos, másfelől világosan mutatja, hogy amikor Orbán a fiskális honvédő szerepében dacol az IMF-fel és az unióval, alig burkoltan a szélsőjobb szimpátiájára is játszik. A jobbikosok nem gondolták meg, hogy az önkormányzati választás előtt épp az ő szájukból akarja kiénekelni a sajtot.

Pénz nem számít.