A kudarcról lesz szó

Hallgatom a sikerpropagandát: „Híreket mondunk. Az egész ország területén minden gyarapszik, és üdvözítően alakul...” A közrádió hírei szólnak Budapesten, senkit sem lepne meg, ha most azt írnám ide, hogy az MR 1 Kossuth adón, amelynek már a neve is az utópisztikus elidegenedés könyörtelen ridegségével cseng, de nem ott szólnak, hanem a Bárka Színházban, ahol a Ray Bradbury science fiction regénye alapján készült Fahrenheit 451 című előadást játsszák.

A bemondó folytatja a hírközlést: „Az elmúlt 24 órában elégetett könyvek száma...” És mond egy számot. Nyolcvan. Vagy százhat. Naponta változó. Amennyit a könyvégető kommandó nap nap után föl tud kutatni az otthonok rejtekében.

Itt még nem tartunk, könyvégető kommandó nincs, bár lenne rá igény, Esterházy, Kertész, Nádas, Spiró vezeti az előzetesen meghirdetett máglyalistát. Árkommandó már van. Médiarendőrség is. De a tűzoltóság jelenleg még tüzet olt, nem könyveket éget, mint Bradburynél.

A sikerpropaganda viszont túlnőtt Bradburyn és a tudományos fantasztikus utópián. A központilag irányított hírgyár fáradhatatlanul gyártja, csócsálja, ömleszti a gyarapodás és üdvözítés közmédiának szánt pozitív híreit. Az állampolgár megtudhatja, hogy a magyar név megint szép lett, kiszabadultunk Európa rabigájából, visszavertük a multik és a bankárok zsaroló támadását, megmentettük megspórolt pénzünket önmagunktól, ahogy a kormány is megvédett bennünket önmagától, amikor nem engedte, hogy lesújtson ránk saját adótörvénye, és gondoskodásának megható jeleként a munkaadókkal visszafizetteti azt a pénzt, amit kivett a zsebünkből. Rengeteg rafinált áldásban részesülünk, ezt Orwell sem gondolta volna, amikor megírta az 1984-et, nem látott előre 2011-ig, nem kalkulálta be a fejlődést.

Holott a fejlődés óriási, és átcsap a határokon. Most megmutatjuk, milyen a magyar virtus, mint akkor, amikor mi voltunk Európa védőbástyája és pajzsa. Tanulhatnak tőlünk, hogyan kell megadóztatni a bitang nemzetközi cégeket, pár hónap alatt százezer új munkanélkülit teremteni, rács mögé csukni a tizenkét éveseket, életre szólóan a szociális ellátórendszerre ítélni az iskolát elhagyó tizenöt éveseket, szájkosarat rakni a sajtóra, széthordatni a néppel a titkosszolgálati iratokat, aki kapja, marja, semmisüljenek meg spontán a nyilvánosságra hozva kínossá válható dokumentumok. Hogy amerikai jogászok tiltakoznak a politikai zsarolás és a szakmai dilettantizmus ellen? Hogy Európa újra meg újra felemeli szavát a magántulajdon, a szólásszabadság és a polgári jogok magyarországi védelmében? Hogy a miniszterelnök leszerepel a nemzetközi fórumokon? Hogy EU-ellenes EU-elnökként, ami önmagában kuriózum, a szamárpadba ültetik, és nem szólhat bele semmibe? Hogy páriaként kezelik, ami ugyan egyedül neki és a kormányának szól, de kihat az országra, a népre, az emberekre is, mert jó szándékú, normális külföldiek kérdezik egyre-másra: miért dőltök be a szólamoknak, a hazugságoknak, a manipulációnak, hogyan vagytok képesek szó nélkül tűrni az átverések sorozatát?

Hiszékenyek vagyunk, annyi szent. Kemény leckét kapunk Strasbourg-ban, Brüsszelben és mindenhol, rajtunk köszörüli a nyelvét a demokratikus világsajtó, de a kormányfő minderre úgy emlékezik, hogy „a támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük”. Diadallá fazonírozza a kudarcot. Bízik benne, hogy elhisszük. És lényegében nem is téved. Ilyenek vagyunk. Ez felel meg „a magyarok ösztöneinek és a magyar szellem természetének”, hogy saját szóhasználatát kölcsönözzem.

Örkény István ezzel a mondattal indítja Kulcskeresők című darabjának előszavát, mondhatni, preambulumát, még inkább nemzeti hitvallását: „A kudarcról lesz szó.” A darab egy pilótáról szól, aki szeret kockáztatni vagy inkább hazardírozni. Simán is letehetné a gépét, de ő meg akarja mutatni, mit tud. Különlegeset akar produkálni, amire mások képtelenek. Hogy fölfigyeljenek rá. Jó pilóta, de nem való pilótának, mondja róla az egyik szereplő. Belehajszolja magát egy manőverbe, amely talán sikerülne is, „ha nem kap a hátába egy feltételezett pöfföt”. De kap. Az élet már csak olyan, hogy a feltételezett pöffök előbb-utóbb bekövetkeznek. És akkor a gép a temetőkapunál landol, a „Feltámadunk” felirat előtt. Ez ám a bravúr, mindenki életben maradt. „Sokan buknak el így, de a statisztikai többség a balsikert elviseli, túléli, sőt egy egészségesen logikátlan logikával sikerré is tudja eszményíteni” – mondja Örkény 1976-ban.

Feltételezett pöffök sorozatát kapjuk a hátunkba, a gép inog, messziről már látszik a temetőkapu, de mi még élvezzük a repülést, és dicsérjük a pilótánkat. Közben szól a rádió, és folyamatosan árasztja a jó híreket. Kérdőíveket tesznek elénk, válaszolhatunk tizenkét lényegtelen kérdésre, hogy ne vegyük észre a sunyi és kontár alkotmányozási procedúrába rejtett másik tizenkettőt, a lényegeseket, amelyekben nélkülünk döntenek. Fétist csinálnak egy múzeumi ereklyéből, a királyi koronából és valamiféle hozzá kapcsolt tanból, amely az utasok egy részének üres szólam. Tovább strapálják a Himnuszt, amelyet nem elég, hogy futballrasszisták énekelnek, közvetlenül azelőtt, hogy zsidóznának, cigányoznának és káromkodnának – most még a parlament rasszistáinak is napi imájává tennék. (A magasztos szöveg és dallam kiüresedésére szintén Örkény figyelmeztet a Tótékban: Tótnak egyedül akkor nem jut eszébe semmi, amikor a Himnuszt énekli – mert a gyakori használattól jelentéstelenné, gépiessé, tartalmatlanná vált.) Sikeresen elterelik a figyelmünket szimbólumokkal, hogy ne jusson eszünkbe megkérdezni, hová landolunk.

A Kulcskeresők egyik szereplője, a Bolyongó mindenhol megjelenik, ahol mákonnyal etetheti a csüggedőt, kellemes zsibbadtsággá zsongíthatja a kínokat, illúzióvá bűvészkedheti a valóságot. A darab végén az önámítástól kábult szereplők benn rekednek egy szobában, amely belülről van kulcsra zárva, számukra nincs kilátás, nincs kapcsolat a világgal, mindannyian saját ostoba, önáltató, provinciális elszigeteltségük foglyai. Csak egy rádióriporter magnója szól, interjú a temetőkapunál landolt repülőgép egyik utasával, aki Európából jött, és nem tudja elhinni a történteket, a pöffös leszállást, meg hogy „ott zötyögünk a vadvirágos réten, a semmiben... a sírkövek között”. „És ha ezentúl megkérdeznek – mondja lesújtva –, azt fogom felelni: »Micsoda? Hogy mondta? Milyen ország? Ilyen országot én nem ismerek!«” Ez az ország nemsokára már a nevében sem lesz köztársaság.

Az európai utas történetesen egy Nobel-díjas tudós. „Egy Nobel-díjas mocsok” – veti oda kiigazítólag a kilátástalan bezárkózás önelégültjeinek egyike. Aha, ezt már ismerjük. Örkény előrelátó volt.

Megjelent egy kép nemrég a Népszabadság címlapján. Hidegrázást kaptam tőle. A legijesztőbb sajtófotó az elmúlt két évtizedből. Szájer József EP-képviselő vezényli Strasbourg-ban a birkafrakciót, fellendített karral, dölyfösen lehajlított hüvelykujjal abcugot mutat Európának.

Gyerekkorom óta – ötven méterre laktunk a Március 15. tértől – most először mentem ki március 15-én a tömegbe. A Szabad sajtó útjára. Sokakkal együtt úgy éreztem, most van értelme.

Előbb-utóbb rájövünk arra, amire a Kulcskeresők Nobel-díjasa figyelmeztet. Hogy „az a kocsonyás anyag a fejünkben: gondolatokat termelni” való.