Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Ha véletlenül kijutottunk volna a focivébére (csak munkahipotézis, nem tettetem magam hülyének), már a Himnusz alatt elsirattuk volna az összes csoportmeccsünket. Tudom, hogy nem mondok újat, de a régen tépő balsorsba süppedve és az előre megbűnhődött jövőtől szorongva nem könnyű nyerni. Sem a futballban, sem másban.

Hallgatom a népek himnuszait – indulók, serkentők, diadalmenetek, itt egy korai Verdi-imitáció, ott egy könnyű galopp –, mindegyik vidám és friss. Uruguay himnusza olyan, mint egy Rossini-zanza. Francisco José Debali szerezte a zenéjét. Ne má’, hogy Francisco becsületes neve Debály Ferenc József, hazánkfia. Annyira tetszett a Himnusz az uruknak, hogy a paraguayiak is fölkérték D. F. J.-t, erre nekik is írt egy pattogót. Ott is van mindkét ország a vébén. Mi meg állunk lehangolva. (Nem Dél-Afrikában.)



De nem a búsongás a legrosszabb. Még ifjúkoromban hallottam az egyik legjobb színházi rendezőtől, hogy a magyar színész legnagyobb ellensége a színpadon, a szerepeiben az önsajnálat és az önimádat. Mivel a színészben a nemzeti karakter testesül meg, ez a két tulajdonság a magyar ember alapvonása.

Szerencsétlen ország, amely gyásznapra hirdeti meg a nemzeti egységet. Függetlenül attól, hogy akik meghirdetik, nem gondolják komolyan, mert legfőbb gondjuk a saját zsákmányszerző hatalomkoncentrációjukhoz szükséges diszkrimináció, amit jogok elvonásával akarnak (és tudnak) elérni, azért az mégiscsak szomorú, hogy a virtuális, jövőépítő állampolgári közösséget a letűnt, elvesztett, reménytelen múlthoz, Trianonhoz kötik.

Azt már nem is kérdezem, hogyan gondolhatják erről az ellenkezőjét annak, amit húsz évvel ezelőtt gondoltak (továbbra sem tettetem magam hülyének), hiszen csaknem mindennek az ellenkezőjét gondolják, periodikusan változtatják az elveiket, nem mondom, hogy hazudnak, mert hazudni csak egy igaznak vélt állításhoz képest lehet, ahhoz pedig legalább egyszer az életben azt kellene mondaniuk, amit őszintén gondolnak és igaznak hisznek. Egy amnéziás (mindennel és mindennek az ellenkezőjével beetethető) társadalomban erre semmi szükség, ott elég arra a traumára – például Trianonra – emlékeztetni, amiről soha nem mondták ki az igazat, így elég koncul vetni „az embereknek” a kibeszéletlen múltat, és meg lehet spórolni egy perspektivikus, 21. századi jövőképet.

A reális jövőképhez mindenekelőtt a „birodalmi nosztalgiáktól” kellett volna megszabadulni. (Ma is azokkal értek egyet, akik az 1990-es parlamentben a Kossuth-címerre szavaztak, és úgy gondolják, hogy a koronának a múzeumban a helye. Sokat javított volna az ország mentális állapotán, ha akkor és azóta többen gondolják ugyanezt.)



A hónap elején néhány napot Bécsben sétálgattam, és eltöprengtem azon, hogyan számolnak el az osztrákok a miénknél „valamivel” nagyobb volumenű birodalmi múltjukkal, illetve annak elvesztésével. Mernek-e kicsik lenni? A válasz nem kétséges. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek fő oka az elmúlt hatvan év, amely jelentősen eltér a miénktől (még mindig nem szeretnék hülyének látszani), de vajon lehet-e mindent a kapitalizmus előnyeire fogni a szocializmus hátrányaival szemben? És ha lehet is, az elmúlt húsz évben valamicskét azért nem hozhattunk volna be a hátrányból?

Néztem a schönbrunni parkban a romantikus római műromokat, és arra gondoltam, hogy a birodalmi dölyfből díszlet lett. Ferenc József kastélyszobái inkább a tüchtig hivatalnok célszerű hétköznapjairól, mint a fényűzés hatalmi mámoráról árulkodnak. Ó, felix Austria! A szélsőjobb viszszaszorult, vagy csak annyiban maradt meg, hogy az emberek (mert ott is vannak, idézőjel nélkül) mindig a jobbszélre állnak a metró mozgólépcsőjén, hogy a sietősek föllépdelhessenek mellettük. Igaz, ki is van írva, hogy álljunk jobbra – és láss csodát, betartják. Mi miért nem tudtuk megcsinálni? Miért nem akartuk? Miért nem próbáltuk meg legalább? Miért nem jutott eszünkbe? Nem ilyesmin kell megtanulni az együttélés normáit?

Bárkivel összeakadt a tekintetem Bécsben, metrón, múzeumban, üzletben, villamosmegállóban – mindenki rámmosolygott. Először azt hittem, valami furcsa van rajtam. De csak kedvesek. Kipróbáltam a mosolyt itthon (jó, nézzenek hülyének), de fölhagytam vele, mert nem kockáztatom a testi épségemet. Mi ez az ellenszenv, ami a tekintetekben megjelenik? Mi ez a gyűlölködés? Ki kezdte felszítani? Mikor? Miért?

Június 9-én estefelé, a Burgtheaterbe menet elsétáltam a Parlament mellett. Megállított a nemzetközi bankvilág bécsi kong-resszálása elleni antikapitalista tüntetés. (Tüntetés, nem csőcselékrandalírozás, csak azért mondom, mert itthon főként az utóbbit ismerjük.) A tüntetők az új főbejárat, a kváderköves alépítménybe vágott üvegajtók előtt csoportosultak. Már többször láttam, de csak most figyeltem föl rá. A beavatkozás ugyanúgy megbontja az antik templomra hajazó 19. századi historikus – az osztrák államiságot reprezentáló! – épületet, ahogy a mi hasonló Szépművészeti Múzeumunk bővítői terveztek bejáratot vágni a lépcsőbe, de a keletkezett felzúdulás miatt elálltak tőle. Kedvet kaptam a sétára, jobban megnéztem a földfelszín alatt bővített Coburg-palota támfalba épített új üvegbejáratát és az Albertina mozgólépcsős, liftes, kiugró tetős toldalékát is, amely radikális kortárs elemekkel dekonstruálja az eredeti épülettömböt.

További példa a Museumsquartier többször át- és továbbépített komplexuma, amely a historizmus és a modernizmus természetes egyvelege. Zárt udvara egész nap a bécsiek kultikus fóruma, gyakran jártam ott, mert két színházi halljával a Bécsi Ünnepi Hetek centruma is. Az osztrákoknak, úgy tetszik, nem gond a szó szoros értelmében a múltjukba építeni a jelent, csak nálunk akadályozzák meg a kortárs művészetszemlélet érvényesülését nenyúljhozzám amatőr városvédők és retro-Nemzeti Színházat építő avíttas nosztalgiaépítészek.



Múltba forduló, zárt, öreges, történeti értékeink köré hermetikus, átjárhatatlan falat húzó, újdonság gyanánt antik romokat építő és ápoló ország lettünk. Vezetőink, akik egykor kihajtott gallérú, nyílt tekintetű, jövőbe néző márciusi ifjak voltak, mára retrográd, begombolkozott, fád, rigorózus öregurak lettek, akik a nosztalgikus régi rendszerek közül most épp a Kádár-rendszert hozzák vissza. A fantázia, a független gondolat, a szabadság országa helyett a korlátozás, a tiltás, az ellenőrzés országát, ahol a „centrális politikai erőteret”, a „nemzeti egységet” – akár az antikizáló szent múzeumi templomlépcsőt – megbontani, dialóguskezdeményezéssel vitatni, a Szent Korona-tant avíttnak és egy 21. századi demokratikus európai köztársaság szellemével ellentétesnek nyilvánítani, bármi ELTÉRŐT kezdeményezni, különvéleményt megfogalmazni, egyáltalán, egyénieskedni nem kívánatos.

Elvégre nagy tömegben szavaztunk a Hazafias Népfrontra, tapsoljuk meg minden intézkedését, egységesen és lehetőleg ütemesen. Ez múltunk szerves része, igazi magyar hagyomány. A szovjetdiktatúrában bevezetett ütemes taps a posztkommunista országok közül egyedül nálunk maradt meg a színházban, biztos alap, lehet rá építeni.