Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Miután lényegében megszűnt a jogállam, és a médiatörvény elfogadásával megszűnik a sajtószabadság is, a kultúra tenné élhetővé az országot. De ez is illúzió.

A köztársasági elnök nemcsak a politikai kirekesztést helyezte kilátásba, amikor beiktatásakor sietett kijelenteni, hogy javasolni fogja az alkotmány preambulumába foglalni a kereszténységet és a koronát (a világi államban és a köztársaságban az előbbinek az egyházi ideológia, az utóbbinak a múzeum a letéti helye), hanem eszmei-kulturális preferenciáját is elárulta, amikor a nemzeti célok irányát egy közismert antiszemita és úri dilettáns írótól vett idézettel jelölte meg. Ennyit a „plebejus” és – nyilván Wass Albert dagályos stílusát is kedvelő – nyelvvédő elnökről, aki a magyar nyelv ápolása érdekében díjat fog alapítani. (A díj bejelentésének napján így nyilatkozott az Info Rádióban: „...egy jó szakemberekből álló fiatal jogászcsapat, AKI...”)

A jogalkotás, a törvénykezés, az alkotmánybíráskodás államosítása után a kultúráé is hamar be fog következni. A kisajátítási eljárások – ahogy a politikában – a szellemi szférában is nagy lendületet vettek. (Ami a politikát illeti, néhány héttel ezelőtt ezt írtam ugyanebben a lapban: „A mai Coriolanus nemcsak mutogatja a sebeit – a sebeket Trianonnak hívják –, hanem vájkál is bennük, ez a garanciája annak, hogy megválasszák.” Tíz nappal később Orbán Viktor levelet írt „a legbátrabb falunak”: „Itt az ideje annak, hogy Trianon sebeiről levegyük az ezerszer átvérzett kötést.”)

A kultúra ledózerolásának első jele – egyben az első nagy likvidálás – a független színházak lefejezése. A nemzetgazdaság szempontjából nevetségesen kis pénz elvonásáról van szó, de nem is a pénz a lényeg. Jellemző, hogy konkrétan hol kezdik a megszorítást még a kultúrán belül is – noha hivatalosan persze tilos megszorítást emlegetni, ez a fogalom az előző érához kapcsolódik, most csak „ideiglenes zárolás” van. A függetlenektől való pénzelvonás amellett, hogy jogszerűtlen (a juttatás aránya törvénybe van foglalva), elsősorban szimbolikus. A függetleneknek már a nevük is irritáló egy olyan országban, ahol a hatalomtól semmi sem lehet független. Az sem jobb, ha alternatívnak nevezik magukat. Minden, ami alternatív, eleve gyanús, önálló gondolatokat, stílust, másságot jelent, ami megengedhetetlen. A kultúrának nemzetinek kell lennie, és a hatalom értelmezése szerint a nemzeti az udvarival egyenlő. Az udvari kultúrára való igény máshol is létezik, az angolok még ma is átkozzák Thatcher kultúrapusztítását (a mai konzervatív kormány ebben a tekintetben az örökébe lépett), kedves párizsi barátom, Sipos Gyula pedig éppen most említi levelében a szörnyűséges Sarkozy – ottani magyar értelmiségi köröknek franciásan „Szarközi” – „pokoli műveletlenségét és pakfong-ízlését”. Ez rendben van, a politikusok már csak ilyenek („animal politique” – írja Sarkozyről S. Gy.), az viszont egészségtelen, ha a „legfelsúr” (Gombrowicz) vagy az Illetékes Elvtárs (Koltai Róbert) szerepében tündökölnek, „minden hozzájuk tartozik”, azt is ők mondják meg, mi kultúra, és mi nem az.

A független, alternatív kultúrával az a másik baj, hogy egyértelműen kortársi, „arról szól, hogyan lehet kijjebb tolni és újradefiniálni a határokat”, míg „a magyar kulturális arculat túlságosan leragadt a múltnál”. Ezt Jan Kennis holland kulturális attasé nyilatkozta három évvel ezelőtt.

A reprezentatívnak szánt udvari kultúra a múltba fordul, azért is támogatja például a történelmi filmeket (Széchenyi, I. István), mert az általa helyesnek tartott nemzeti imázst akarja exportálni. Nemcsak az imázst, magukat a műveket is meg lehet stuccolni ennek érdekében. A törekvés nem új, Erkel Bánk bánját egy híján hetven évig, a 2008-as debreceni felújításig játszották meghamisítva, „magyarosabbá” téve azt, ami legalább annyira volt franciás és olaszos is, hátha így jobban lehet exportálni. Nem lehetett. Ma viszont van exportképes kultúránk. Kertész Imre, Esterházy, Krasznahorkai, Tarr Béla és Mundruczó Kornél filmjei. Bodó Viktor grazi Liliom-rendezése, amelyet négyszáz német nyelvű előadás közül a Berlini Színházi Találkozó tíz legjobbja közé választottak. A Nemzeti Színház Jég-előadása, amely a Bécsi Ünnepi Hetek világfesztiválján aratott sikert. Eötvös Péter új operájának németországi bemutatója. Nádas Péter új drámája az Essen – Európa Kulturális Fővárosa idei programján. Mindez a mai hivatalos kulturális irányítás szerint „nem erősíti az ország vagy a nemzet pozitív imázsát”.

Hát akkor mi a fészkes fene erősíti? – ha szabad kérdeznem. Valami nagyon eltorzult itt. Eötvös Péter azt mondja, itthonra nem adná a Madách Tragédiája alapján írt (!) operáját. Ligeti operája külföldön fő mű, nálunk játszhatatlan, nincs rá közönség, sőt az operára mint műfajra sincs, s míg a félmilliós Vilnius el tud tartani egy ezerhatszáz személyes operaházat, mi örülhetünk, hogy nem lesz Erkel Színházunk, amelyet, amíg volt, félig sem lehetett megtölteni. A jelenlegi politikai kurzus által kedvelt Ioan Holender, a bécsi Staatsoper leköszönő igazgatója, aki láthatóan nem ismeri a magyar viszonyokat, olyan kortárs szemléletű, provokatív rendezők (Konwitschny, Herheim, Decker) meghívását javasolja, ami még Kovalik Balázsnak sem jutott eszébe, mert az unalmas udvari színházhoz szokott néző végleges eltűnéséhez vezetne. Nem véletlen, hogy a kulturális irányítás épp a kortárs szemléletet képviselő függetlenek kiirtásával kezdte.

Meglehet, Vidnyánszky Attilának igaza van abban, hogy a független színházi szféra egyenetlen, sok benne a tehetségtelen élősködő. Ahogy máshol is, például azokban a kőszínházakban, amelyek a Teátrumi Társaságban tömörültek, és Vidnyánszky a vezetőjük. (Az általa igazgatott debreceni Csokonai Színház kivétel.) Nagyfokú cinizmusra vall a társaság kulturális kiáltványa, amikor azt írja: törekedni kell arra, „hogy a nemzet polgárainak áldozatkészségét ne zsákmányolhassa ki sem az értéktelen, olcsó eszközökkel élő szórakoztatás, sem a dilettantizmus, sem puszta üzleti törekvés”. Belőlük mennyi maradna e törekvés beteljesülése után? Vagy csak a függetlenekre vonatkozik az értékszempont, a Fidesz politikai kinevezettjeire nem? Az elvonást magyarázó hivatalos kommunikációs ember büszke arra, hogy a függetlenek kinyírása a fűnyíróelv szerint történik, tehát arra, hogy a hatalomnak nincs kulturális koncepciója. Hacsak nem az a koncepció, hogy a függetleneket akár le is dózerolhatjuk, ők többnyire a bűnös fővárosban vannak, vidéken pedig – a vidék a fő! – azokat a kőszínházakat is „megerősítjük” az embereinkkel, amelyek eddig minőséget produkáltak.

A leminősített, önálló minisztérium nélküli (udvari) kultúra nem szakmai és társadalmi egyeztetéssel kialakított elveken, hanem személyeken – személyi kifizetéseken – keresztül valósítja meg a legfőbb hatalmi személy szándékait. Megvannak rá az intézményei, például a Nemzeti Kulturális Alap, amelynek kurátorait – láttuk 1998 és 2002 között – egyetlen tollvonással, a rendelkezésre álló pénzek jelentős részének központi döntés alá vonásával fel lehet állítani, és bábokat lehet a helyükre rakni. Az egzisztenciájukat – joggal – féltő művészek szakmai és civil képviseletei nem fognak ellenállást tanúsítani, ahogy az újságírók és médiamunkások sem lépnek föl szervezetten és erőteljesen a sajtószabadság eltörlése ellen. A szuverén, önállóan gondolkodó, szervilizmusra nem hajlamos maradék színházak, társulatok, folyóiratok, kiadók hónapjai meg vannak számlálva. Tíz éve még sunyi koncepciós eljárással kellett szakmai lap ellen támadni, ma már nyíltan, erőből lehet likvidálni mindent és mindenkit, aki nem hódol be. A dózer megindult, ősztől nagyobb fokozatra kapcsol.