Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Az utóbbi hetekben néhányszor megfordultam a rádió pagodájában. Színészek, interjúalanyok, külső jegyzetolvasók évtizedek óta ott találkoznak a szerkesztőkkel, mielőtt bemennének a stúdióba. Kávéznak, előkészítik a műsort, beszélgetnek felvétel előtt. Mostanában a pagodában szól a rádió. A Kossuth Rádió. Hangosan, tolakodóan, ellentmondást nem tűrően. Megkérdeztem, nem lehetne-e kikapcsolni. Nem lehet, mondták, elnöki utasítás. Furcsa, mondtam, észre kellene venni, menynyire zavaró ez az állandó, locsogó szövegelés, nem lehet mellette rendesen beszélgetni. Épp ezért van, mondta az, akivel épp találkoztam. Nem értem: miért? – kérdeztem. Hogy ne lehessen beszélgetni. Elnevettem magam, mint valami rossz viccen, aztán már mentünk be a stúdióba.

A következő alkalommal, majd harmadszor is, negyedszer is – mivel változatlanul zavart – megkérdeztem ugyanezt. Mindig másoktól. Mindig ugyanazt a választ kaptam. Azért szól a rádió a pagodában, hogy ne lehessen beszélgetni. Hogy az emberek ne kommunikáljanak egymással. Ne tudják nyugodt, kellemes légkörben kicserélni a gondolataikat. Such György elnök úr intézkedett így.

A börtönben a fogolynak vizet csöpögtetnek a fejére, hogy ne tudjon elaludni. A rádió pagodájában locsogást csöpögtetnek a fejünkre, hogy ne tudjunk gondolkodni. Az nem jó, ha az emberek gondolkodnak, mert esetleg mindenféle eszükbe jut, ami nem tetszik az elnök úrnak vagy más elnök uraknak. Ha még arra is alkalmunk van, hogy a gondolatainkat kicseréljük, az kifejezetten veszélyes. Zavarni kell az adást, amelyet az emberi agy indukál. Erre kétségkívül a legjobb a Kossuth Rádió műsora, különösen, ha az áldozat nem tud ellene védekezni. Ki van szolgáltatva egy átláthatatlan adminisztratív intézkedésnek, mint K. úr Kafkánál. A rádió épületében újabban amúgy is van valami kafkai, olyan, mint egy labirintus. Ahol eddig át lehetett sétálni, most lezárt üvegajtók állnak, az adók hermetikusan el vannak zárva egymástól – megfelelő éberség híján még kapcsolatba lépnének egymással –, át kell szállni egyik liftből a másikba, ha el akarsz jutni a kívánt stúdióba. Mintha nem is egy kulturális intézményben, hanem a titkosrendőrségen lennél.


Azt, hogy a beszélgetést mint a gondolatok kicserélésének eszközét mennyire értéktelennek tartja, a rádió elnöke azzal is nyomatékosítja, hogy ebben a műfajban letiltotta a honoráriumfizetést a meghívott szakértőknek.

Nem is veszek részt ilyen típusú beszélgetésekben (korábban írtam már erről). Legutóbb egy olyan műsorban mondtam le a részvételemet, amely a magyar színház rendszerváltozás utáni helyzetéről szól. Nem sokat veszítek ezzel sem én, sem a rádió, viszont nem kell úgy éreznem, hogy a honorról való lemondásommal hozzájárulok a kulturális ingyenmunkából meggazdagodó Such György 4,3 vagy 9,4 milliós havi fizetéséhez.
(A vagylagosság oka, hogy a rádió kuratóriuma tudomásom szerint még nem döntötte el, sokallja-e az utóbbi összeget. Azt már eldöntötte, hogy az előbbit nem sokallja, az teljesen normális summa „a szakember a pagodában sem beszélget, a rádió nem fizet” konstrukcióban.) Az elnök úr egy nem túl hosszú interjú első felében kilencszer emlegette az „üzleti terv”, az „üzemi eredmény”, a „tervteljesítés”, a „nyereség” és a „pénzügyileg kaszálni” fogalmakat, amiből jól látszik, minek tekinti a rádiót. Aztán az interjú második felében azt a kijelentést tette, hogy „a minőség egyáltalán nem megfogható dolog”. Ez nálunk – a gyakorlatban – bizony így van. Az elnök úr ezért lehet ott, ahol van.

A Magyar Rádió a magyar társadalom tükre.
A magyar társadalom hatalmi elitjének ugyanúgy csak üzletpolitikája van, mint a rádióelnöknek, s ugyanúgy nincs kulturális politikája és humánpolitikája. A hatalmi elit szintén azt tartja, hogy a minőség egyáltalán nem megfogható dolog, és ebben a szellemben is működik. Ezért felel meg Such György a hatalmi elitnek, ezért van csont nélkül „lefedve” az összes parlamenti pártnál. A pártok, a politikusok legtöbbje ugyanúgy nem szereti, ha lehetőség van a beszélgetésre, hiszen ők maguk sem szeretnek beszélgetni, nem kíváncsiak mások véleményére, egyedül a magukét szeretik hangoztatni. És jó, ha csak kinyilatkoztatnak, de inkább ordítoznak, gyűlölködnek és „szavakkal ölnek”, ahogy Hamlet mondja. Maguk csapják a „pagodai” ricsajt, hogy a különféle nézeteket vallók – konzervatívok és liberálisok, jobboldaliak és baloldaliak, többségiek és kisebbségiek, kormánypártiak és ellenzékiek – ne kommunikáljanak, ne cserélhessék ki a gondolataikat, tekintsék egymást ellenségnek, és törekedjenek egymás megsemmisítésére. S még jó, ha csak szellemi értelemben.

A hatalmi elit a maga keltette hangzavarban érvényt tud szerezni saját szemérmetlen üzletpolitikájának. Még kiegyezésre is képes az „ellenséggel”, ha érdekei úgy kívánják.

A magam jószántából egyetlen percig sem hallgattam soha életemben a Danubius vagy a Sláger Rádiót, de attól még tarthatom szégyenletesnek azt a jogszerűtlen politikai alkut, amellyel az MSZP és a Fidesz lenyúlta őket. Politikai vagy anyagi zsákmányszerzés-e a cél, esetleg ideológiai arrogancia, revánsvágy, netán a miénktől különböző vélemény iránti intolerancia működteti a hatalommal való visszaélést – mindegy is. Kósa Lajos nyilatkozta ezeken a hasábokon: „Olyan képtelenségekkel kár fárasztani egymást, hogy egy kormány megszüntet egy neki nem tetsző lapot.” Ha érdekli a polgármester és pártalelnök urat, szívesen rendelkezésére bocsátom annak a manipulatív adminisztrációs procedúrának a tényeit, amellyel a kulturális kormányzat – államtitkári és NKA-elnöki segédlettel – 1999-ben megpróbált megfojtani, kis híján sikerrel, egy alacsony példányszámú szakmai lapot, a Színházat, amiért kiállt az Erzsébet téri Nemzeti Színház mellett. Nem volt előzetes „problémafelvetés”, egyeztetés, párbeszéd – nem is lehetett, hiszen konspirációs műbalhé és gyilkossági kísérlet volt.

Ahogy pár hete ültem a pagodában – beszélgetős (ingyen) kulturális ajánlatra készülve egy másik szakmai lap nevében –, és a fülembe dugaszolt kéretlen rádióricsaj közepette nagy nehezen összeszedtem a gondolataimat, megértettem, hogy azért tömik tele a fülünket a saját hangjukkal, hogy ne halljuk a magunkét, a partnereinkét, váljunk süketté – és akkor azt csinálnak velünk, amit akarnak.