Hetilap kereső

Bonifert Mária írása

Bár a nemzetközi kurrupciós ranglistán viszonylag szerény helyet foglalunk el, mi, magyarok meg vagyunk győződve arról: a korrupció miatt nem jut egyről kettőre az ország.

„Azok odafönt mindent ellopnak” – szögezi le ellentmondást nem tűrő határozottsággal az utca népe. Az „odafönt” lehet párt, minisztérium, önkormányzat, a lényeg, hogy valahol a hatalom közelében legyen. A népigazság megerősödéséhez hozzájárult, hogy az utóbbi időben a média is korrupciós botrányoktól volt hangos. A televíziós kamerák kéjesen időztek bilincsbe vert gyanúsítottakon, különösen, ha politikusokról volt szó.

Tény, ami tény: a pártfinanszírozás jelenlegi gyakorlata valóban a korrupció melegágya. A pártoknak valahogyan pénzt kell szerezniük a kampányaikra, s ha ezt legálisan nem tehetik, megteszik svarcban. Magyarul: azokat részesítik előnyben a különféle pályázatokon, akiktől aztán leesik valami zsozsó. Amíg nem teremtik meg a pártok finanszírozásának törvényi szabályozását, ez így van, és így is lesz, s ez nem hungarikum: a világ jó néhány országában így működik. (Csak egy példa: Helmut Kohl, a német újraegyesítés atyja is hasonló dolgok miatt volt kénytelen bíróság elé állni.)

Az össznépi dühöt csak fokozza, hogy a közpolgár mélyen meg van győződve: ezek a pénzek mind (politikusi) magánzsebekbe vándorolnak. Gyanúját megerősíti a magyar karakterben túltengő sárga faktor, az irigység. Tipikus példája mindennek a most zajló Zuschlag-ügy: másfél éve tartanak rabszíjon egy tenyérbemászó, piti szélhámost, mert fiktív számlákkal szerzett pénzt különféle szervezeteknek. Mindösszesen hetvenmillió forintot, egy átlagos budapesti családi ház árát, és ebből ötvenet már vissza is fizetett!



Ha az APEH ugyanilyen vehemenciával eredne utána minden fiktív számlának, fél Magyarország már börtönben ülne. Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem a honi (és külhoni) politikusok korrupcióra való hajlandóságát, de óvnék attól, hogy túlbecsüljük az ily módon elfolyó pénzek nagyságát.

Ha már a politikusoknál tartunk: sokkal inkább hibáztathatók azért, amit nem tettek meg, mint azért, amit megtettek. Húsz év alatt képtelen voltak létrehozni egy átlátható, kiskapuk nélküli jogrendszert, egy következetes, világos játékszabályokon alapuló igazságszolgáltatást, egy mindenki számára egyformán követendő és követhető normarendszert. Így aztán a magyar nép rutinosan űzi ugyanazt kicsiben (vagy nem is annyira kicsiben), amiért a politikusait fel akarja lógatni az első fára. Mindenekelőtt adót csal, s ezzel ellopja a pénzt az állami közfeladatok kasszájából. Kevesebb jut bölcsődére, óvodára, iskolára, kórházakra, rendőrségre, s ezért rázza is felfelé az öklét a nép rendesen. Mert a közmagyar számára még mindig nem világos, hogy az állam nem gyártja a pénzt, hanem a mi adóforintjainkkal gazdálkodik. Ha nincs adóforint, nincs miből gazdálkodni.

Az adócsalásban mindenki benne van, s mint légy a lekvárból, nem tudunk belőle kikecmeregni. E sorok írója például egy lakásfelújítás során minimum három alkalommal csalt adót azáltal, hogy sem a festőtől, sem a parkettástól, sem az asztalostól nem kért számlát. A napi betevő adócsalásunk a sarki zöldségesnél kezdődik, aztán folytatódik a fodrásznál, a gyerek magántanáránál, a bejárónőnél, az orvosnál. Ez utóbbinál, főleg persze a szülész-nőgyógyásznál, sebésznél, fogorvosnál horribilis összegek cserélnek gazdát egyetlen adófillér befizetése nélkül.

A politikusi korrupción felháborodó közpolgár ezt teljesen helyénvalónak tartja. A Kádár-korszaktól kezdve hozzátartozik az életéhez, mint a levegővétel vagy a reggeli kávé, s ezen az időközben felnövekedett új generációk sem kívánnak változtatni. Sőt! Mivel a szocializmus kis zsozsóját felváltotta a kapitalista nagy zsozsó lehetősége, tehetséges nép lévén az adócsalásban is nagyot léptünk előre. A legrafináltabb, legszofisztikáltabb számlaüzelmektől kezdve a pitinek tűnő, de azért jól jövedelmező jegyvircsaftig számtalan módszert fejlesztettünk ki szinte a tökélyig. Távolsági buszok sofőrjei féláron adják a jegyet, ha az utas nem kér nyugtát. Strandokon egy ötszázasért a kerítés alatt dugják ki az úszómesterek a használt jegyet. Egy kis pluszzsozsóért a saját munkáltatónkat is habozás nélkül becsapjuk, a munkáltatónk az ő munkáltatóját, és így tovább. A láncolat jobban működik, mint a tápláléklánc a növény- és állatvilágban, pedig annak a végén is az ember áll.

De nemcsak munkáltatóinkat, hanem üzleti partnereinket is habozás nélkül becsapjuk. Például azok a gazdák, akik – szerződés ide, szerződés oda – odaadják a kukoricát (vagy akármit) annak, aki az adott pillanatban a legtöbbet fizeti érte, és azok a kereskedők, akik aztán, törlesztésképpen, nyomott áron veszik meg tőlük. Fakitermelő vállalkozások pénzelnek kiválóan abból, hogy nemcsak az engedélyezett fákat vágják ki, hanem a többit is, hivatásos erdészek ajánlanak „kéz alól” tiltott fűrészárut. Ha a „tűrt” megélhetési falopást is hozzászámítjuk, csoda, hogy még van egyáltalán fa az erdőben. Ezt nevezte Tamás Gábor a Népszabadságban találóan „a lopás társadalmasiasodásának”.

Az, hogy építkezéseken csapatostul dolgoznak be nem jelentett munkások, teljesen megszokott dolog. De azért az, hogy Európa leendő kulturális fővárosában, Pécsett, az EU-pénzből folyó építkezéseken is svarcmunkások rakják a téglát, egy kicsit kiverte a biztosítékot. Na nem az itthoniak, hanem a külföldiek körében. (Ők, ha próbálkoznak is, nem tudnak olyan mértékben befolyni a feketegazdaságba, mint mi. Audit és Mercedest mégsem lehet eladni számla nélkül.)

Vámosi Nagy Szabolcs, az adóhivatal volt elnöke évi több milliárd forintra teszi az adózatlan gazdaságból be nem folyó adót, ebből bőven telne még akár 18. havi nyugdíjra is. A gazdaság kifehérítése mégsem szerepel egyetlen párt választási ígéretei között sem. Vajon miért?