Hetilap kereső

Mester Ákos írása

Egyetlen példányban megjelenő, neki és róla szóló könyvvel ünnepelték meg egykori elnökük nyolcvanötödik születésnapját azok a rádiósok, akik – hogy is mondjam? – ugyancsak benne vannak már a korban.

Veteránjáték – mondtam volna huszonéves pályakezdő riporterként, amikor még rádiós fenegyereknek készülve erős késztetésem volt a szemtelenkedésre. Most persze – koromhoz és a veterán csapathoz illően – visszafogom magam, igyekszem komoly lenni, és ünnepélyes.
Szelíd és tiszteletre méltó főnökünk természetesen már régen nyugdíjban van. Utóda – erőteljes, pitbulltermészetű marketingmenedzser – éppen „olcsó és dinamikus tartalomszolgáltatóvá” kalapálja a rádiót, miközben hideg fejjel, rezzenéstelenül távolít el onnan bárkit, hiszen érzelmileg nincs köze a „projekthez”, amelyet havi kilenc és fél millió forintért óhajt irányítani.

A puritán, tisztességes, munkatársait mindig védeni igyekvő, olykor hezitáló és gyámoltalan régi főnök mást ambicionált. Nem tudom, pontosan mit, de állítom, hogy az ő idejében hazug viszonyok közt is relatív igazmondóként működött a rádió.

A nyolcvanas években már támpont volt a zűrzavarban. Hiteles előkészítője a szabad társadalmi nyilvánosságnak és a rendszerváltásnak. Erősödő presztízsét a Magyar Rádió megőrizte azután is, becsülettel helytállt a kilencvenes évek médiaháborújában, és én persze soha nem felejtem el azt az újságcikket, amely a csaknem szétvert rádió helyzetéről így tudósított: „Már csak a 168 óra ketyeg tovább, mint halott csuklóján a karóra.”

Azt a műsort, a 168 órát annak idején lényegében az elnök brusztolta ki. Ő tartotta a hátát, ha valamely balhé miatt védeni kellett, ott állt velünk a szőnyeg szélén, amikor a hatalom kreténje raportra rendelt minket, és tudom: őt külön is berendelték miattunk. Tette, amit tehetett – értünk.

Elkötelezett ember volt, de nem a profit és a politikai brancs elkötelezettje; egy eszmében hitt, és nem azokban, akik képviselték. Különben sem volt naiv, csak jóhiszemű. Vagy túlságosan is az. A vakhitűektől idegenkedett, habár szerintem nem mindig tudta megkülönböztetni őket azoktól, akik pusztán karrierizmusból akartak vakhitűnek látszani. Akik aztán később a rendszerrel egyidejűleg váltottak köpönyeget, utóbb pedig éppolyan buzgónak bizonyultak a jobboldalon, mint régen, amikor még balra igazodtak. Hogy igazságos legyek: akadt ugyan közöttük néhány, a saját tehetségtelenségét kompenzáló igazi jellemfogyatékos, de java részük bizony szakmailag felkészült, verbálisan kifogástalan, vérbeli rádiós volt. Egyébként pedig nagyon sok tehetséges ember nyüzsgött ott akkoriban a stúdiókban, köztük politikailag túlmozgásosnak minősített hivatásos kételytámasztók is. Az elnök hagyta dolgozni őket; ha nem volt muszáj, senkit sem molesztált. Ha muszáj volt, és veszély, tudott egyszerre szigorú lenni, és emberséges, ahogy akkoriban mondták: „elvszerű”, és mégis taktikus. Egyszer egy három hónapos „szigorú” szilenciummal eltiltott a mikrofontól, és úgy eltüntetett az elvtársak szeme elől meg lába alól, hogy az eltávolításomat követelőknek nem volt alkalmuk belém rúgniuk – így a kirúgást is megúszhattam.

Öröm, büszkeség és sajátos életforma volt annak idején a rádió munkatársának lenni. Túlzok, de azért félig komolyan gondolom: a béketábor legvidámabb barakkjának legotthonosabb, legszerethetőbb munkahelye és szellemi műhelye volt a Magyar Rádió.

Én éppen harminc évig szerettem. Igen, napra pontosan harminc év után penderített ki onnan – 128 társammal együtt – egy pártszolgálatba állt, szánalmas kis illetékszakértő, aki „tejfaként” (teljes elnöki felhatalmazással) izmozott ott ’94 tavaszán. Említettem már: megtörténhetett volna ez velem tíz évvel korábban is, s hogy akkor a kirúgásomról „elfeledkeztek” az állampárt agitprop fenoménjei, azt az elnöknek köszönhetem.

Megkímélem őt attól a zavartól, hogy utólag hálálkodom. Csak szeretném, ha tudná: nem felejtettem el.

Amúgy pedig: a Magyar Rádióba tizenöt éve nem tettem be a lábam, a Bródy Sándor utcának még a környékét is elkerülöm. De az igaz, hogy időnként még mindig ugyanazt álmodom. Azt, hogy futok a folyosón hajnali fél ötkor, már csak másodpercek vannak a Reggeli krónika műsorkezdéséig, szól a Rákóczi-induló, lehuppanok a stúdiószékre, várom az utolsó taktust, az asszisztens intését, az élő adást jelző lámpát, automatikusan közelebb hajolok a mikrofonhoz, és...

És ha ilyenkor felébredek, kiver a víz, nem tudok újra elaludni, és nehezen virrad. Ha a Kossuth híreit akarnám meghallgatni, babrálgatni kellene a készüléken, mert – bármilyen különös ez még mindig a számomra – az ágyam melletti rádió egy másik állomásra van beprogramozva. Valamikor a beszélő újság szenvedélybetege voltam, ma gyógyultnak hiszem magam. Magdi viszont állandóan a Kossuthot hallgatja, és benne szinte mindent. A 180 percet, a krónikákat, a Napközbent, a Vendég a háznál című műsort Horváth Idával, Szente Laci Szombat délelőttjét, Szénási kiváló opusát, amelynek Időt kérek a címe, a Gondolat-jelet, a Smink nélkült, a tudományos magazinokat meg a rádiószínházi ismétléseket. Feleségem – őt másodjára és véglegesen a Kondor-légió kényszerítette ki az intézményből – rádiósként gyógyíthatatlan.

De hagyjuk, nem egykori közös pályánk temetéséről szól ez a pár sor, hanem arról az emberről, aki nehéz időkben rendes, csöndes, szerény és becsületes elnöke volt a Magyar Rádiónak. Az a kínos érzésem: elfelejtettük ezt megköszönni neki.

Késve, a késlekedésért kicsit szégyenkezve én ezt most megteszem. Nyolcvanötödik születésnapján ennyi minimum jár az elnöknek mindazoktól, akik szeretettel gondolnak rá. Szerintem sokan vagyunk.

Isten éltesse Hárs Istvánt!