Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Néhány héttel ezelőtt megjelent egy videoklip a világhálón. Nyolc és fél perc az egész. A rabok kórusát éneklik a római Operaházban a Nabuccóból (ami nem gázvezeték, hanem Verdi-opera, és az olaszoknak szabadságszimbólum). A rabok történetesen zsidók, de ennek ezúttal nincs jelentősége, ők az elnyomott népet képviselik. Az előadás márciusban volt, akkor jelentette be valamelyik politikai potentát, azt hiszem, Róma főpolgármestere, hogy pénzt vonnak el a kultúrától.

A „Va, pensiero” (Szállj, gondolat) elhangzása után a közönség nem hagyja abba a tapsot. A kóristák tekintetében bánat, ők a taps alatt is „szerepben vannak”. Ekkor a letargikusan maga elé néző karmester, Riccardo Muti – akinek július végén ünnepelték meg hetvenedik születésnapját – másfél perces taps után a nézőkhöz fordul. „Viva Italia!” – kiáltja a hirtelen beállt csendben egy néző, és Muti helyesel, igen, éljen Olaszország, ez a jelentése a „Va, pensiero” régi politikai szimbólumának, és bár ő nem politikus, most mégis azt mondja, hogy ha a kultúrát meggyilkolják, akkor ez az ország olyan lesz, mint a kórus énekli, „si bella e perduta”, szép és elveszett. Ebben a házban itthon vagyunk, folytatja a dirigens, tudunk beszélni egymással, mi most elénekeljük még egyszer, önök pedig csatlakozzanak hozzánk. Így történik, újra fölhangzik a „Szállj, gondolat”, Muti a nézőtér felé fordulva vezényli a közönséget, teljes az összhang, utána újra kitör a taps, a kórusban a nők a szemüket törölgetik, egymás vállára borulnak...



Az egészben van valami szelíd, nemes méltóság. A tiltakozásnak ez a bánatos, halk, moll-hangulatú, szolidáris formája egyszerre mutatja az értéktudatos közösség csöndes kultúráját és egyben tehetetlenségét a pusztítás erőivel szemben. Akárhányszor megnéztem a klipet, nem szégyellem, megkönnyeztem.

„Mint a fecske, repülj messze földre, / Színarany szárnyú gondolat, repülj el” – énekelték magyarul, amikor még magyarul énekelték itthon a Nabuccót. Vajon elszáll-e a színarany gondolat hozzánk, ahol szintén gyilkolják a kultúrát, nem is akárhogyan?

Nekünk tán a „Hazám, hazám”-ot kellene együtt énekelnünk, ha a könnytől áradó ezüst folyók mossák alá a kulturális értékeket.

Igaz is, van nekünk is nemzeti operánk, ki akarták ajánlani Amerikának Los Angelesbe, fizettek volna érte kétszáz rongyot (milliót) – ugyanazok, akik a kultúrától drasztikus összegeket vonnak el –, de az amcsik a dupláját kérték, és amúgy sem jött össze, a honi szervezők nem tudták megszervezni az előadást. Nem értem az egészet. Szép vagy, Bánk bán, legalább nekünk szép – mondhatjuk Petőfi mintájára –, de befizetni négy alkalomra azoknak, akiknek különben nem kell, mint valaha a főszolgabíró befizette primadonnának a civil szeretőjét a vidéki színház operettlijébe? Hogy gondoljuk ezt? Nem pirulunk kicsit? Hazai adóforintokból szponzorálni a minimális kockázatra sem hajlandó Los Angeles-i operai menedzsmentet és az Erkelre immunis amerikai nézőt? El tudja képzelni bárki, hogy Smetanát, Janáčeket vagy Dvořákot a kormányoknak kell benyomni a világ akármelyik operaszínpadára? Janáčektől A Makropulos-ügyet épp most játsszák a Salzburgi Ünnepi Játékokon, Smetana operáját, az Eladott menyasszonyt Kovalik Balázs rendezi ősszel a berlini Komische Operban, Dvořák Ruszalkáját pedig, ki merem jelenteni, Európa összes fővárosában játszották már, kivéve a Magyar Állami Operaházat. (Debrecenben viszont igen, úgy látszik, ott értenek hozzá.)

Mellesleg nem itthon kellene előbb próbálkozni a Bánk bán színpadra állításával, minthogy hosszú évtizedek óta nélkülözi a teátrális revelációt? Még azt sem sikerült eldönteni, hogy a helyreállított eredetit vagy az 1940 óta sikeres hamisítványt, esetleg a kettőből összerakott hibridet preferáljuk. Az Erkel-év nem volt kellő felhajtóerő az Operaházban a mű színrevitelére. Hogy akarunk nemzetközi érvényt szerezni neki, ha magunk sem tudunk mit kezdeni vele?

A rezsimnek a Bánk bán nem kultúrára kellene, hanem Domingóval felpántlikázott országimázsra, a kultúra mint nemzeti érték egyáltalán nem kell neki, sőt direkt irritálja, ellenséget lát a szellem emberében, az értelmiségiben, a művészben, igyekszik megszabadulni tőle, hogy politikai klienseket rakhasson a helyére. Az olaszok vagy a hollandok – akiknél szintén nagy kulturális megszorítások vannak, hevesen tiltakoznak is ellene – ezt nemigen értenék. Tőlük „csak” pénzt vonnak el, és néznek, mint a moziban, amikor azt hallják, hogy nálunk a tehetségeket cserélik le szisztematikusan a kormányzó erők hivatalnokai pártkonform tehetségtelenekre. Azt hiszik, megőrültünk, és nem járnak messze az igazságtól.

Ha voltak is illúzióink, mert még mindig naivak vagyunk, kijózaníthatott, hogy a főváros a József Attila Színházat illetően ugyanúgy haptákba állt a Fidesznek, mint eddig megszokottan a vidék. Díszpintynek használt szakmai zsűri, javaslatával ellentétes döntés, arcpír nélküli voluntarizmus. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet” – írta egykor a névadó. Ideje átnevezni az intézményt, még benne vannak a svungban. Meddig tart a tolerancia – kérdezem joggal – a volt kommunista párttagok iránt? Javaslom Wass Albertet.

A gyulai Shakespeare Fesztivál előtt felhívtak a Duna TV kultúrosai, hogy majd riportot csinálnak velem. Mire leértem a megbeszélt előadásra, már ki is rúgták őket. Kultúra a közszolgálati tévében? Annyira tombol benne a kormánypropaganda, hogy úgy kell annak, aki egyáltalán, bármikor bekapcsolja. A rádióban? Minek? Világhírű rendező jött Gyulára? Na és? Szturua? Koršunovas? „Az meg ki a csöcs?” (Kérdeznék Török Ferenc Széll Kálmán tér című filmjében.) Bezárkózás, provincializmus, kisszerűség. A szemünk láttára satnyul el szellemileg az ország. Folkszbühne – mondja minap a bemondó az Info Rádióban. Így, h-val. Ez még a legkevesebb, percenként csap arcul mindenfelől a műveletlenség, a bunkóság és a hozzá igazított méretes arrogancia.

Annak idején, amikor itthon megszüntette az alapítványát, többen figyelmeztették Sorost, hogy korai még kivonulni. Azt felelte, felnőtt demokratikus viszonyok közt nincs keresnivalója. A font bedőlését előre látta, a magyar demokráciáét nem, annyira ő sem zseni. Nyilván ma is azt mondja, védjük meg a kultúránkat, vagyunk elegen, akiknek még fontos.

Vagyunk? És nem félünk szólni? Nem tesz lakatot a szánkra az állásvesztés fenyegetése? A rettegés a bosszútól? A kényszermunkatábor réme?

„Szerencsétlen ország, amelynek nincsenek hősei” – mondják Galileinek Brecht színművében. „Nem – válaszolja –, az az ország szerencsétlen, amelynek hősökre van szüksége.”

Nem hősök kellenek. De legalább egy Riccardo Muti. Meg egy közönség, amely együtt énekel vele.