Levélféle a fafaragók megbízóinak

Nézem, mondhatnám, bámulom a fából faragott lovas tengerészt, és azon kapom magam, hogy sajnálom. Nemcsak azért és amiatt, hogy az időtálló kő és a csak színesfémtolvajok által eltüntethető bronz helyett az időnek sokkal kevésbé ellenálló fából faragta meg az alkotó, Kücsön Norbert.

Nemcsak amiatt, hogy tudható: adott időn belül az enyészeté lesz, és éppúgy, ahogy testét a földben a férgek, fából faragott testét pár ezer szú rágja majd szét. Amiatt is sajnálom, hogy ha már szoborra méltónak gondolták, találták, érezték a minimum felemásra sikerült életműve alapján, miért nem adták meg a módját. Miért csak egy darab fára és egy olyan fafaragóra bízták a munkát, akit középszerűnek is csupán akkor mondanék, ha tarkómra tett töltött pisztollyal fenyegetnek.

Amikor azt mondom, hogy sajnálom a hófehér lova nélkül öröklétbe merevedett Pinokkiót, nemcsak őt sajnálom, ahogy egy jó ember temetésén sem csupán őt, sőt valójában nem is őt, hanem önmagát siratja el az ember. Horthy siralmasan primitív, művészi értékét tekintve nullát érő, az Óz bádogemberére hajazó fateste és a testre került, elméretezett fafeje magán és magában hordja mai magyarkodásunk lényegét, esszenciáját, mindazt, amit manapság föl tudunk mutatni magunkból Európának.

Magam elé képzelem Kücsön fafaragót, aki értékes órákat áldozva, homlokáról verejtékcseppeket törölgetve küzd az anyaggal, vért izzadva dolgozik a kormányzó simléderes tányérsapkáján; ahogy farigcsálja a sapka jelvényén a horgonyt, majd hátradől, és művét mustrálgatva, nagy művészhez illőn, elégedetten nyugtázza: na, evvel is megvolnánk, takaros kis sapka lett! Amikor pedig a test is elnyerte formáját, boldog büszkeséggel járja körül, akár Isten a frissen összegyúrt Ádámot, és szeme sarkában egy könnyet elmorzsolva futtatja végig tekintetét a váll-lap vonalkódolt bojtjain, a biztonsági övnek sem utolsó kormányzói szalagon, a tölgylevelek kontúrjával ékesített derékövön, no meg a Brezsnyev éremgyűjteményét is megszégyenítő kitüntetések kavalkádján. Újra és újra rácsodálkozik a szemet-lelket gyönyörködtető, nem mellesleg kissé rövidre sikeredett, hullamerev karokra, az élettelen kezekre, a lefolyócsőbe préselt, faragatlan lábakra és a nemrég suvikszolt cipőkre. Végül, katarzisközelbe érve, végigjártatja szemét a megmerevedett giccsé lett fatest oldalára akasztott vásári fakardon, és elérzékenyülve nyúl egy papír zsebkendőért.

Tulajdonképpen minden rendben van, mormolom magam elé, már nem is sajnálom a faragatlan kormányzót, mert ennél többet nem érdemelt. Újra csak oda jutok, hogy magunkat siratom, azt sajnálom, hogy csupa szív magyarságunknak csupán ennyire és ilyenre futja, futotta. És Horthy nincs egyedül, ilyetén kinézetével nem marad magára. Ott sorjáznak mellette udvarokban, előkertekben, kukoricagórék és kerekes kutak előtt a kerti törpéket sufnikba kényszerítő, mellszoborrá lett Wass Albertek és ki tudja, kik még. Jönnek majd sorban a többiek, akikre fölesküdnek a 21. század kuruckodó magyarjai: csak azért is Nyírő! Senkinek ne legyen kétsége, megérjük még Szálasi faragott másának avatását is, csak győzzük míniummal.

Lehetne olvasni és dicsőíteni Móriczot, Mikszáthot, Ottlikot, Kosztolányit, Krúdyt, Füst Milánt, Márait, Örkényt, Sánta Ferencet, Galgóczi Erzsébetet, Fejes Endrét, Szabó Magdát, de ha már Erdély, akkor Tamási Áront, Bodor Ádámot és legfőképp Szilágyi Istvánt. Külön emlegetem föl a wassalbertező és nyírőjózsefező, az általános emberi értékeket hordozó szépirodalmat kerülgetők fitymálásának kitett kortárs írókat, az elhunyt Mészöly Miklóst és Tar Sándort, a hála istennek köztünk maradt Esterházyt, Spirót, Darvasit, Háyt, Konrádot, Temesit és a fiatalokat: Grecsót, Cserna-Szabót, Dragománt és Garaczit, legfőképp pedig a legkiemelkedőbb Nádas Pétert és Kertész Imrét, hadd menjen föl az adrenalinszintjük. Tapasztalhatjuk, látjuk, érzékeljük: értük egyetlen lépést sem tesznek, mert ők nem az irodalomért kakaskodnak, csupán ideológiai fülkeforradalmat akarnak, előkotorva egy letűnt korszaknak a kánon rostáján kihullott, megszólalásaiban soviniszta és rasszista felhangoktól nem mentes írónemzedékét.

Számukra nem az irodalom a fontos, hanem a Wassok és Nyírők hajdan kimondott mondatai; Wass Albert akár írói munkásságához kapcsolható kijelentései és Nyírő József hazafiúi csodálattal teli üzenete a Német Birodalom Vezéréhez. Ezek kapcsolódnak össze a mai szélsőjobb fennen hangoztatott, a szégyellni való múltból, Wass és Nyírő korából eredeztethető elveivel, gondolkodásmódjával. Igen, ezek is ott vannak ebben a fafigurában, a fa tányérsapkában és a vásári fakardban.

Ezeknek a szerencsétlen fafaragóknak és megbízóiknak az ország népének legföljebb egyharmadát maga mögött tudó, kétharmaddal hencegő, e téren igencsak nagyvonalúnak mondható kormányzat ad teret. Az aktuális hatalom emelte be a tananyagba a középszert és vele együtt a rasszizmust és az antiszemitizmust. A hatalom birtokosai, akik persze nem Wasson és Nyírőn szocializálódtak. Sejthetően a nevüket sem ismerték dicső kollégistaéveikben. Most lettek fontossá számukra, amikor a magyarság jövőjét tervezgetve pusztíthatják el, tehetik tönkre irodalmunk legjavát azzal, hogy helyébe emelik a korával együtt letűnt, emberi értékeiben csorbult középszert. Évekkel ezelőtti fellépéseim idején Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban (Bánátban, Bácskában) megtapasztalhattam: irodalmunkban és történelmünkben sokkalta otthonosabban mozognak ott élő testvéreink, mint az itthoniak. Már akkoriban elmaradtunk tőlük, és most, amikor Wasst és Nyírőt akasztják a nyakunkba, van esélyünk rá, hogy annál is lejjebb kerüljünk.

Ma már a különféle ünnepségeken illő Wass Albert-verset mondani, és illetlen zsidó származású színészt fölléptetni. Ajánlatos Nyírőt olvasni, és a kuruckodóknak nemhogy eszükbe sem jut Szentkuthy Miklóssal vagy Szilágyi Istvánnal bíbelődni, de sejthető: a nevüket sem ismerik. Gagyi irodalom és bóvli szobrászkodás. Ez a népnemzeti trendi. És ez még csak a 21. század eleje. Itt jegyzem meg: mindenütt Horthy-szoborként írtak az újságírók erről a faragványról. Nos, attól, hogy valakinek az alakját fából megfaragták, még nem született szobor. Szobor az, amit odébb ültetnek, szobor az, amit kiloptak a Kossuth térről, és szobor az, ami ott hever a Duna-parton, mementóként. Sztálin ’56-ban ledöntött alakja sem szobor volt, csupán egy magát Ramszesznek képzelő despota gólemje. De: az átkosban Hódmezővásárhely egyik terén fölállított, vécén erőlködő Lenin-alak is inkább volt szobor, mint Kücsön fafaragó fa Horthyja. A Felsőörsön élő művész, Bognár László barátom mondta, amikor kiállítását nyitottam meg: véletlen se mondjam őt fafaragónak, ő szobrász, aki fával, fából is dolgozik, alkot. Figyelmeztetésül mondom írástudó kollégáimnak: ezentúl kerüljék a „szobrász” és a „szobor” szavakat, ha Horthy fatestéről ejtenek szót.