Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Igazából játszani nem láttam soha, nem igazából is csak egyszer, de a róla szóló dicshimnuszokat már a bölcsőben magamba szívtam: ebben ezúttal semmi túlzás nincs, két héttel a legendás hat-három után születtem, s felmenőim azzal a képeslappal bélelték ki mózeskosaramat, amelyben semmi másról nem esett szó, csak az aranycsapat diadaláról.

Ne mondják, hogy ez véletlen.

Gyerekkoromban egyébként nem voltunk túlságosan jóban. A Puskás, ugye, kispesti volt, mi meg ujpestiek.

Ráadásul a futball szeretetét is nagyapám volt hivatott belém ültetni, ő pedig a Foglok nemzedékéhez tartozott, nála aki az Orth Gyuri után született, nemigen rúghatott labdába. (Hogy stílben maradjunk. Egyébként maradjunk még e zárójelben is kissé, aláhúzva, hogy a futball, bár elsőre nem látszik rajta, nemzedéki probléma is. Nekem is az a generáció áll a szívemhez legközelebb, amelyik velem egyidős: a Törőcsik, Nyilasi nemzedéke. Akik között akár én is lehettem volna egy, ha mondjuk lett volna hozzá tehetségem. Így volt nagyapám a Slózival, s minthogy apám hiányzott a családi fotókról, így a Puskásék – első körben és alanyi jogon – bizony kimaradtak.)


– Egylábas – mondotta róla nagyapám, ha mégiscsak szóba került – mondjuk – a berni döntő elvesztése kapcsán. – Primadonna. Kövér.

Ha igazán rosszkedvű volt, akkor meg csak ezt: – A guruló őrnagy.

Éreztem, hogy ez nem igazságos, de nem volt érvem ellene. „Ennek a Puskás-ügynek egyszer még utána kell járnom” – így tettem el magamnak.

Aztán fordítva történt. A dolog járt énutánam. Nem utaztam túl sokat tinédzserkoromban, de ahányszor csak elárultam valahol a nemzetiségemet, vendéglátóim (kalauzok, hotelportások, pincérek, útbaigazító járókelők) szélesen elmosolyodtak – némelyikük egészen meg is ölelt, elérzékenyülve –, és azt mondták rajongó hangon: – Puszkasz, Puszkasz.

Tudom, hogy ma már nehezen lehet elhinni ezt, de a hetvenes években bizony még ilyen volt a világ. Tíz-tizenöt évvel azután, hogy az Öcsi visszavonult. Én meg pironkodva, feszengve arattam le annak a különös ténynek a babérjait, hogy ugyanabból a nációból származom, amelyikből a Puskás. Egyszer Moszkvában összebarátkoztam a Voronyin unokahúgával (egy lánnyal, aki azt állította magáról, hogy ő a Voronyin unokahúga – a Voronyin meg sokszoros válogatott fedezet volt, az Igor Netto párja: ő volt a szovjet Bozsik), az a lány elvitt egy különös házibuliba, ahol sok vodka meg kapadohány után előkerült egy vetítőgép és néhány agyonmásolt-agyonjátszott filmszalag. Ott, az Arbat szélén, egy füstös-párás lakásban láttam – filmen – a Puskást először focizni. A Real mezében, meg spanyol válogatottként – néhány snittben csupán (a többi a kor további nagyjait, Pelét, Moore-t, Eusebiót és Sztrelcovot mutatta), de az is elég volt, hogy torkomra forrjon a szó.

– Egyáltalán nem kövér – mondottam hazatérve nagyapámnak. – És hatvan méterről úgy teszi a Di Stefano lábára a labdát, hogy az futtából be tudja lőni.

– Trükkfelvétel – mondotta az öreg.

Nem adta könnyen meg magát.

Aztán már lehetett látni itt-ott. Sebes Gusztáv tartott előadást a gimnáziumban, hozzá vetítés járt, a hat-három góljaival. Az a finom gólja a rövidbe, egy hátrahúzós csel után, hogy a hátvédet Liverpoolban se érték utol. A következő héten az egész iskola azt gyakorolta, a lányokat is beleértve.

A hazajövetelét nagyobb diplomáciai manőverek kísérték, mint a korona hazahozatalát. Nekem a Szepesi György mesélte el az ő verzióját, persze évtizedekkel az esemény után. „Istenem, micsoda országban éltünk” – emlékszem, ez jutott először az eszembe. Azon az öregfiúkmeccsen, amely a hivatalos érkezése volt, persze én is ott voltam. Az volt a pillanat, hogy játszani láthattam. Sírtam és nevettem a láttán. Kínosan kövér volt, hasra kövér méghozzá, duzzadt a mez rajta – hozzá az a hátrafésült brillantinos haj, pipaszár lábak, mintha egy rajzfilmből totyogott volna ki, komolyan.

És mégis róla szólt az egész. Mozgás nélkül, elhízva és megöregedve is többet tudott a fociról, mint bárki a közelében. A végén tizenhatról fejelt egy hatalmas gólt a pipába – afféle elvetődéseset. Utána meg csapkodott, mint egy partra vetett fóka. Hárman segítették föl nagy nehezen. De mire felállt, csak utolérte a neki szóló tapsvihart. Kijött a pálya szélére, és valami különös, múltba néző, boldog mosoly jelent meg a szája szélén.


Focizni már nem focizott többet, de az a mosoly gyakran feltűnt aztán itt-ott a városban. Akkoriban (a nyolcvanas évek elején járunk, ha valaki elvesztette volna a fonalat) úgy esett, hogy – ideiglenesen – magam is Kispesten éltem, s ha már a véletlen úgy hozta, igyekeztem valami helyet találni magamnak ott. Jártam például a Honvéd meccseire. Remek kis csapatuk volt akkoriban a piros-fehéreknek, Détári, Sallai, Nagy Antal, Kovács Kálmán, Esterházy (ma is fülemben cseng egy borízű drukker hangja a Vörös Csillag Traktorgyár felől, amikor ilyképpen biztatta a históriai családból származó szélsőt egy tért ölelő átadás elérésére: „menjél, gróf!” – volt némi derültség a lelátón), nem csoda, hogy sokezres szurkolótáboruk volt hozzá, kellemes, kisvárosi fiesztahangulattal.


Na, ahogy ott állok a lelátón egy szombaton, egyszer csak megpillantom a Puskást. Kis társaság közepén anekdotázott, fél szeme a pályán, fél szeme a múlton. Közelebb mentem, hogy halljam. Hadarva, kis akcentussal beszélt, igazi kispesti argót méghozzá, az ötvenes évekből. Ragyogó történetei voltak, meccsekről, játékosokról, helyzetekről. Időnként a pályára is vetett egy-egy pillantást, hajszálpontos diagnózisát adva a mérkőzésnek. Áradó humorral, végtelen szeretettel és még nagyobb szeretetéhséggel vetette magát abba a külvárosi világba, ahol ez a férfi (királyok és államelnökök megbecsült díszvendége) igazán otthon érezte magát.

Attól kezdve az ő kedvéért jártam a kispesti pályára, helyem lett a hódolói karéj szélén, néha én is kérdezhettem ezt-azt – „és az igaz, Öcsi bá, hogy a Cucuval félpályáról versenyben rúgták le az esernyőket a felső kapufáról?” –, magáztam, öcsiztem, ahogy ott mindenki; az idősebbek persze tegezték is, mire ő ravaszkásan elmosolyodott, és azt mondta:

– Váltott lábbal, kisöcsém.

És ment a zrika egész délután.

Évtizedek múltán ezt majd úgy fogom mesélni, hogy akkoriban az Öcsi meg én országos barátok voltunk; most még emlékszem, hogy ez sajnos nem igaz. De az igen, hogy ismernem adatott egy zseniális embert, aki nagyon tudta, hogyan kell élni.

Örülni és örülni hagyni.