Hetilap kereső

Csapody Miklós írása

Március lenne. És van is. Igaz, volt már az idén néhányszor, mégis mindig visszajött a tél is. Amikor az Eszék utcában énekelni kezdtek a madarak, másnapra megint leesett a hó.

A cinkék se nagyon tudták, miket mondott előző este Németh Lajos, avagy Aigner Szilárd, hogy a szép női meteorológusokról ne is beszéljünk. Igaz, néha ők maguk sem (mintha politikusok lennének), hogy éppen a Mátrát mutatják, amikor Dél-Magyarország hidegfrontjait méltatják. A cinkék néha még eljöttek apróra tört dióbelet enni, aztán elmaradtak, egy közülük azonban visszatért, hogy szálakat húzogasson magának az erkélyen heverő régi csergéből, fészeképítéshez.

Most már tényleg március van, nemcsak a naptárban. Nem a kopogtatócédula-gyűjtés utolsó heteiről beszélek (az a választási naptár), nem is a megzavarodott időjárásról, hanem arról, ami 162 éve esett meg Pesten és Budán, március idusán. Mert ami itt ’48-ban, és még előtte, a reformkor fénylő évtizedeiben történt, Szent István államalapításához fogható.

Akkor született a modern Magyarország, amikor népből nemzetté lettünk. Mást jelentett a modernség akkor, mint amit ma jelent, ezért, meg a végletes bajok miatt gondolják sokan, hogy új reformkorra volna szükségünk. De ma éppen arról folyik a vita, van-e programja a Fidesznek (nincs, de közbeszéd tárgya), van-e például az MDF-nek (van, de nem beszélnek róla, hátha kiderül, hogy mi az), ki-kihúznak valamelyikből egy szálat, de nem fészeképítéshez.

Március van tehát, zászlófelvonás, lovashuszár-figurák a Nemzeti Múzeum előtt, Kossuth- és Széchenyi-díj a parlamentben, ünneplések Erdélyben és másutt. Idén Budapesten is mindenki máshol ünnepel, a rendőrség szerint sehol nem lesz botrány. Ez volna a jó hír, remélhetőleg nem meteorológus módra. A másik hírt tudjuk, mivel benne élünk, és már sok március múlt el a nélkül, hogy valamit is elvitt volna belőle magával végleg.

Ezzé lett magyar hazátok című könyvének (A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története) utolsó oldalán Gyurgyák János ezt írta: a Széchenyiék és Kossuthék után következő nemzedékek „ezt a hatalmas teljesítményt még megközelíteni sem tudták. A XX. Század nyolcvanas éveiben sokan reménykedtek – reménykedtünk –, hogy nem kevésbé nehéz helyzetben, nem kevésbé nehéz feladatok előtt állva, egy új reformnemzedék születik, s az előttünk tornyosuló problémák megoldását célzó szellemi pezsgés indul meg a diktatórikus szocializmus által itt hagyott romokon.

Ebből a reformnemzedékből és szellemi reneszánszból azonban nem lett semmi.

Az írás folytatását a ParlamentBLOG.hu oldalon olvashatja.