Hetilap kereső

Lakner Zoltán írása

2010-ben Magyarországon nem köszönt be sem az örök béke, sem az örök sötétség kora. A magyar történelem folytatódik, az ország és népe marad, ahol van.

Ami a pártrendszert illeti, 2009 decemberében inkább azt tudjuk megmondani, minek van vége: a két nagy párt korának. Amikor Orbán Viktor centrális pártrendszert emleget, nem rugaszkodik el a talajtól, csak arról beszél, amit lát. Külön szerencséje, hogy azt láthatja, amit látni szeret: egyetlen kormányképes politikai pártot, amely az övé. Hiba lenne előre lefutottnak tekinteni a parlamenti választást, s azt állítani: bizonyos a Fidesz kétharmada. Lám, az erről legtöbbet és leghatásosabban beszélő közíró is inkább harcba száll egy párt listáján a Fidesz ellen; csak nem tenné ezt, ha közben biztos vereséget várna. A „feles” Fidesz-többség elmaradásához viszont fatális változásoknak kellene végbemenniük a kampány során – de végül is azért van a kampány, hogy megkíséreljék előállítani a fordulatot azok, akik ebben érdekeltek.

A Fidesz győzelmét nem várja általános lelkesedés. Orbán Viktor két választási vereség után is megőrizte törzsszavazóit, sőt, a törzsközönséghez új szimpatizánsokat szerzett. Az elkötelezett Fidesz-hívekre bizonyára igaz – s esetükben teljesen érthető –, hogy már alig várják pártjuk kormányalakítását. Sokak számára azonban a Fidesz csupán az a párt, amelyik soron következik az MSZP után. Azt gondolják róla, nem lehet annyira rossz, mint amilyennek a szocialisták kormányzását érzik. Ez jelentheti azt, hogy a Fidesszel kapcsolatban kevéssé lesznek türelmesek a választók, s nehezen viselik majd a „mi megpróbáltuk, de hát a csontvázak a szekrényben...” típusú magyarázatokat. Ám a Fidesz-szavazók jó részének lelkesedéshiánya arról is szól: „beárazták” a Fidesz ígéreteit, tudják, hogy nem lesz tejjel-mézzel folyó Kánaán a haza földje néhány hónap leforgása alatt.

Ebből az is következik, hogy – szerintem – nem lesz olyasféle kiábrándulás és elpártolás, mint amilyet 2006 nyarán tapasztalhattunk, amikor a Gyurcsány-kormány nemhogy a választókat, de még az MSZP-frakciót is váratlanul érő megszorító kurzusba fogott. Így tehát azok a politikai erők, amelyek erre az újabb nagy kiábrándulásra várnak – megint csak: szerintem –, csalódni fognak. Úgy is fogalmazhatnánk: nem a választókban van csodavárás, hanem azokban a politikai erőkben, amelyek számára a kiábrándulás újabb hulláma jelentené a csodát.

Ebből – úgy vélem – még egy következtetés adódik: a Jobbik növekedése sem határtalan. A Jobbik azzal próbálja nehéz helyzetbe hozni a Fideszt, hogy az Orbán Viktortól hallott szlogeneket kiélesíti, a „megoldási” javaslatokat még inkább leegyszerűsíti, és a hangerőt még feljebb tekeri. Ez egyes ügyekben fejtörést okozhat a Fidesznek, de az összkép mégiscsak az, hogy a Jobbik szélsőséges párt, amelyre nem lehet rábízni az országot, még olyan szavazók sokasága szerint sem, akik pedig vevők a Jobbik „érvelésére”.

Mindebből adódóan tippelek arra, hogy a Fidesz-kormányzás nem fog összeomlani se gyorsan, se lassan. Orbán Viktor országlása – saját kormányzati produkcióján túl – erősen függ attól, milyen teljesítményt nyújt majd a Jobbikon kívüli ellenzék. Fontos hangsúlyozni: teljesítményt (mondjuk lassan, hogy mindenki megértse) kell nyújtani. Mick Jagger lehengerlő őszinteséggel mondta, hogy ő és barátai csupán jó időben voltak jó helyen, legendájuk ebből született, de azért nem mindegy, ki az, aki jelen van „ott és akkor”, és mihez kezd a lehetőséggel. Stratégiának elég kevés, ha valaki csupán a Fidesz összeroppanására vár.

A 2010-es választás talán legérdekesebb kérdése, hogy ki mindenki lesz ellenzékben az új Országgyűlésben. Sok minden kiderül már az előszelekció során, vagyis az ajánlószelvény-gyűjtés idején.

A kisebb politikai erőknek a százhetvenhatszoros helyi jelenlét megszervezése nagyobb feladat lesz, mint az országos kampány levezénylése. Az is kijelenthető továbbá, hogy maga a 2010-es választás is csak egyfajta „előszelekció” lesz abban az értelemben, hogy immár a parlamenti erőviszonyokban is leképeződik a stabil pártrendszer vége, ám a politikai erők kavargása, erejük változékonysága még jó ideig nem szűnik meg.

Ahogyan Magyarország gondjai sem szűnnek majd túl gyorsan, mert sajnos olyan ragadós, nyúlós, öröklött és továbbvitt bajok, amelyek nem gyógyíthatók egy csapásra. A nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szegénység, az alacsony iskolázottságúak reménytelensége, a területi egyenlőtlenségekből adódó igazságtalanság, a fontosságát az elköltött pénz menynyiségével, és nem az elért eredményekkel igazoló állami hivataldzsungel, a kijárás és a korrupció kultúrája, a szegényellenesség, a cigányellenesség, az empátia és a szolidaritás hiánya, a demokrácia és a demokratikus politizálásban való részvétel értékének alacsony szintje attól függetlenül is nyomasztó, hogy van-e éppen világgazdasági válság, vagy nincs.

A „jó kormányzás” és a „jó társadalom” – számomra – azt jelenti: a fenti problémahalmazt együttesen és egyidejűleg kezeljük. Például elfogadjuk, hogy a szegénység felszámolása nem a gazdaságpolitika akadálya, hanem éppenséggel a fejlődés feltétele, s hogy ez nem a szegények megbélyegzését jelenti, hanem az okosan célzott és okosan adott segítséget. Vagy ha valakitől azt várjuk, hogy legyen alkalmas és kész az öngondoskodásra, felelős döntésre, akkor belátjuk: ezt nem érhetjük el úgy, hogy adminisztratív döntéssel elvesszük a neki járó pénzt, és beosztjuk helyette. A példákat még hosszan sorolhatnánk.

Nem vagyok pesszimista alkat, ennek ellenére úgy érzem: 2010-ben Magyarországon ez a gondolkodásmód nem fog érvényre jutni. Ezért gondolom, hogy minden politikai égzengés ellenére mint társadalom és mint nemzet maradunk, ahol vagyunk.