Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

A kinevező nem érti, hogy értelmetlen „próbaévadról” beszélni, mert a mérgezett pudingnak nem próbája az evés.

Egy igen kedves hölggyel beszélgettem az Új Színházból. Nem színésznő. Ahogy mondani szokták, nem művészeti vonalon dolgozik. Ha le kellene írnom, azt a jelzőt használnám, amelyet gyerekkoromban édesanyámtól hallottam. Tüchtig. Szemre is, mentalitásra is. Nett úriasszony. Választékos, pontos, megbízható. Bizalomgerjesztő. Lehet rá számítani. Csak futólag ismerem, akkor találkozunk, amikor befutok a színházba, de ez viszonylag gyakran történik, minden hónapban és meglehetősen régóta. Ennyi elég, hogy a felületesnél karakteresebb képet alkossak róla.

Nos, ez az igen kedves hölgy legutóbb azt mondta nekem: ha úgy alakul, hogy „azok” jönnek, és átveszik a színházat, akkor nem találkozunk többet, mert ő másnap már nem jön be. Nyugdíjas, megteheti. Meg fog élni, mondta halkan és egyszerűen, bár hiányozni fog az a kis pénz. De akkor sem...

Mint hivatásos hisztériakeltő elgondolkodtam azon, ami megkülönbözteti egymástól a hivatásos nyilaspártolók és a civil hölgy abszolút nyugalmát.

Az előbbieknek semmi sem drága, hogy szennyes ügyre költsék az állampolgárok pénzét, az utóbbi lemond a kevéske sajátjáról, mert a szennyes ügyet nem hajlandó szolgálni.

Ott fönt a hatalom, itt lent a tisztesség. Ne feledkezzünk meg erről a különbségről.

De mi van azokkal, akik tisztességesek, mégsem engedhetik meg maguknak, hogy másnap már ne lépjék át az Új Színház küszöbét, mert nem nyugdíjasok, hanem aktív korúak, családosak, iskolás gyerekük van, akit esetleg egyedül nevelnek, és nem tudnak leakasztani sem másik állást, sem másik jövedelemforrást, és akkor is be kell menniük dolgozni, ha hányingerük lesz tőle? Sokan vannak ilyenek, és senkinek sincs joga számon kérni tőlük, hogy miért maradnak egy embertelen helyen. Senki sem jelentheti ki a nevükben, hogy nincs az a (nyilasbarát) hatalom, amely erre kényszerítheti őket. A jelek szerint van. A politikai hatalom képviselőit nem zavarja, hogy vannak, akiket irritál, ha szellemileg fertőzött helyre kell belépniük, hiszen ők naponta megteszik. Naponta egy légtérben vannak olyan pártszolgálatosokkal, akiket meglátva rendes ember azonnal elhagyja a helyiséget – nincs ebben semmi, a politikusoknak ez a foglalkozásuk, ők választották, ezért fizetik őket, van hozzá jogosítványuk és vastag bőrük. A baj az, hogy egyesek közülük azt hiszik, mindenki olyan, mint ők. Nem is értik, miről van szó, miért szalonképtelen, ha egy színház vezetői szélsőséges nézeteket képviselnek, rasszisták és antiszemiták. A kinevező nem érti, hogy értelmetlen „próbaévadról” beszélni, mert a mérgezett pudingnak nem próbája az evés. A kinevezett nem érti a nemzetközi tiltakozást, nem érti, „miért ilyen fontos egy háromszáz-egynéhány személyes budapesti színházban az igazgatóváltás a világ közvéleménye számára”. Nem is érthetik, mert nincs vevőkészülékük a felvilágosult európai gondolkodásra, kiiratkoztak abból az Európából, amely a humanizmust, az emberi jogokat, a szabadságot írta a zászlajára, és amelyben egyetlen ország egyetlen színháza sem adott teret emberiségellenes rögeszméknek.

Még mindig úgy látszik, hogy ezzel is Európa és a világ szégyenpadjára akarunk kerülni, mint annyi mással, amit a diktatórikus hatalom erőből véghezvisz, einstandolva a társadalmi és szakmai együttműködést, a konszenzuális demokráciát, az erkölcsi és esztétikai minőséget, valamint a józan észt. Nem hiszem, hogy ebbe bele kellene nyugodnunk. Ha a tiltakozásunk nem ér célt, a szolidaritásunk még tehet valamit azokért, akiket a szélsőséges ideológiával szimpatizáló hatalom akaratuk ellenére tesz kiszolgáltatottá. Tűrhető-e, hogy egy magát papíron még demokratikusnak nevező országban bárki egzisztenciális kényszerből szolgáljon embertelen eszméket? Nem kötelessége-e a szorosabb szakmai és a tágabb társadalmi közösségnek, hogy kimenekítse az Új Színházból azokat, akik önként sohasem választanák Dörneréket, és irtóznak attól, ami szellemileg és mesterségileg vár rájuk? Nincsenek-e szakmai szervezetek, amelyeknek az érdekvédelem a feladatuk? Társulatok, amelyek átérzik megerőszakolt társaik sorsát? Nem kellene-e, ha már a jobbszélszínház iránt elkötelezett főpolgármester végképp megmakacsolja magát, lehetővé tenni, hogy – mint a klasszikus társulatoknál – azok és CSAK azok dolgozzanak ott, akik ezt önként választják? Akár oda is mehetnek a Paulay Ede utcába, akiknek ez tetszik. Akárhonnan, mondjuk, a Nemzetiből. (Félek, hogy nem fognak, mert minőségérzetük azért van.) Akinek viszont nem tetszik, annak legyen lehetősége eljönni, és egyenértékű munkát kapni. Akár színész, akár műszaki, akár adminisztrátor.

Utópia? Megszorítások és elvonások idején, fuldokló és megszűnőben levő színházaktól kérni áldozatot? Igen. És alapítványoktól, celebdíjakat osztogató milliárdosoktól, gazdag magyar emberektől itthon és külföldön, és kevésbé gazdagoktól is, mindenkitől, akinek számít valamit a (lelkekben tovább élő) Magyar Köztársaság tisztessége, beleértve természetesen e sorok íróját is. Létrehozni egy alapítványt, bankszámlán gyűjteni a pénzt az Új Színház hajótöröttjeinek. Nem apanázst, hanem munkaviszonyból következő munkabért vagy fellépti díjat. Független, ad hoc produkciókat szervezni, lenne rá igény. (Bátorkodom élni ezzel a városházi szóhasználattal. Mint értesültünk, további színházvezetői leváltásokra érkezett oda sürgetés, de hősies ellenállásra talált.) Bármi elképzelhető, ami nem belenyugvás a megváltoztathatatlanba.

Senki sem hiheti, hogy az írói munkásságának részeként (co. Antall József) antiszemita Csurka helytelen nézeteit húsz év késéssel fölismerő főpolgármester ejnyebejnyézése változtat a leányzó fekvésén, és hogy a csurkátlanított Új Színház nem ugyanaz az Új Színház lenne. Csurka ugyan megtorpedózást emlegetett, miután az ő intendánsi pozíciójáról „lebeszélték” Dörnert, s persze kapott is egy kokit, mert így nem vehet fel automatikusan fizetést, kénytelen lesz kiírni a nevét az előadások színlapjára mint „irodalmi tanácsadó”, „átdolgozó” vagy „dramaturg”, hogy lenyúlhassa a lét – a Csurka–Dörner–Pozsgai-program legalább felerészben a pénzről szól –, de ez menni fog, a munka nélküli pénzlenyúlásban neki kipróbált gyakorlata van. (Pro memoria: az egykori, el nem készült filmforgatókönyvért fölmarkolt huszonnyolcmilliócskával és kamataival azóta is tartozik.) Senki sem képzelhette, hogy intendánsként dolgozni akart (viccnek is rossz!), a szelleme viszont intendatúra nélkül is ott lebeg a szecessziós épület fölött. És ne felejtsük el a nyilatkozatát, miszerint az Új Színházat azért találta ki magának, hogy bemutathassa a darabját. Ez senkinek sem tűnt föl? Bravó! Egy magánember, ha mégoly kitűnő személy is, mint Csurka István, magánszínházat gründol közpénzből. Ideológiai szenny, pályázatilag meghirdetett szakmai dilettantizmus, privát hóbortra kisajátított adóforintok. Ez így együtt nekem kicsit sok, de a városháza – úgy tűnik – preferálja. Ha nem így volna, arról tudnánk. Abból gondolom, hogy – a Budapest portálon közzétett írás szerint – Tarlós István nem támogatja a budapesti melegolimpiát, mert nem fér össze a mentalitásával. Az Új Színházba bevezetni kívánt ideológia és morál ezek szerint összefér.