Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Múlt hét végére annyira beérett a médiában a Budapesti Közlekedési Vállalatnál kifizetett, valóban horribilis végkielégítések, illetve „sajátos” menedzserszerződések ügye, hogy a Fidesz elérkezettnek látta az időt egy röpke sajtótájékoztató erejéig tetemre hívni a felelősöket. „Erős Fővárosi Önkormányzat és erős kormány esetén ez nem fordulhatott volna elő” – jelentette ki Koszorús László képviselő.

Még ugyanezen a vasárnapon a szocialisták is úgy érezték, sürgetniük kell a nemrég elhíresült fóti megvesztegetési kísérlet tisztázását. Tudniillik a nyilvánosságra került hangfelvétel tanúsága szerint bizonyos városi építkezések kapcsán valamelyik helyi fideszes – méghozzá Kövér László várható közbenjárására hivatkozva – korrupciós ajánlatot tett egy Pest megyei cégvezetőnek, s közben azt is elkotyogta, hogy az így szerzett pénzből részesülők listája a Hír TV-től a Lánchíd Rádióig terjed. Mármost Szabó Zoltán az MSZP színeiben azt firtatta a sajtó munkatársai előtt, vajon hol tart a nyomozás „a Fideszhez köthető törvénytelen média- és pártfinanszírozás” ügyében?

A rendőrség válasza helyett azonban a legnagyobb ellenzéki párt helyettes szóvivője sietett válaszolni. „Az országot tönkretevő, maroknyira zsugorodott MSZP újabb hazugságaival nem kívánunk foglalkozni” – Cser-Palkovics ezzel a tömör fölényeskedéssel lendült át a kínos konkrétumokon.

Mármost biztosra vehetjük, hogy miközben a parlamenti pártok között ilyen és ehhez hasonló médiacsörték zajlanak, a szélsőjobb amúgy általában hatványozottan erősödik, a Jobbik meg különösen. A potenciális szavazók – és nem csupán az úgynevezett bizonytalanok – mindinkább úgy érzik, kormánypárt és ellenzék: egyik kutya, másik eb. Korrupció, nepotizmus, panamázás; a politikai osztály valamennyi alakulata folyamatosan lejáratódik, lejáratja egymást. Az emberek pedig a „tiszták” felé fordulnak, azokhoz, akik még nem voltak hatalmon, és ezért elhiszik nekik, hogy rendet fognak teremteni. Történelmi tapasztalatok és ismeretek, vagyis ideológiai immunrendszer híján a többség egyszerűen érzéketlen az ordas veszélyre, a kemény maghoz tartozók, a nyilas reinkarnátorok viszont felismerték a helyzet adta kivételes lehetőségeket – gőzerővel folyik „az ifjúság nemzeti érzelmű nevelése”. Ami már csak azért is könnyű feladat, mert másféle edukációval nem kell versenyezniük.

A balliberális politikai elit hosszú évek óta felelőtlenül elmulasztotta a saját szellemiségének megfelelő társadalmi és intézményi fórumok megteremtését. Elfeledkezett arról a tradícióról, hogy a magyar progresszió mindig is mozgalmi jellegű volt, azaz lokális kisközösségek, kultúrateremtő és -közvetítő csoportok és társulások révén terjedt, tágabb körben azok teljesítményén keresztül hatott. Az alulról építkező progresszió (nevezzük akár polgári baloldalnak) társadalmi bázisait azonban inspirálni és támogatni igenis politikai feladat – az európai minták azt mutatják, hogy a pártokhoz kötődő alapítványok és iskolák, kutató- és mediatizáló intézetek átgondolt hálózata nélkül éppen a politika veszíti el intellektuális hátterét. Magyarországon ez már megtörtént – a szélsőjobb áttörését persze nagymértékben előmozdította a szociális válság, de tudomásul kell venni: legalább annyira halmazati büntetés is azért, hogy saját szellemi kapacitásaik megóvását szocialisták és liberálisok együtt „bliccelték el”.

Ami kétségtelenül kevesebb aggodalomra adna okot, ha remény volna rá, hogy ez a kvázikonzervatív magyar jobboldal mégiscsak felnőne egy mérsékelt és mértékadó, valóban polgári mentalitású politika társadalmi küldetéséhez. Ha ebben az országban egyáltalán létezne jobboldali progresszió. Ha a mi jobboldalunk az angol, a francia vagy a német jobboldali „fősodor” mintájára, mintegy magától értetődően antirasszista volna, és a szélsőségesekkel való kemény szembenállást nem tekintené balos privilégiumnak.

A magukat keresztény-nemzeti identitással felruházó pártok ugyan miért nem kezdeményeztek még soha tiltakozó megmozdulást, politikai akciót, társadalmi összefogást az újnáci jelenségek elutasítására? Jobboldali politikusok miért nem szorgalmazzák a jogállam határozott reakcióját a rasszista cselekményekre, ideértve azokat a törvényi szigorításokat, amelyek a magyar büntetőjogot adott vonatkozásban kompatibilissé tennék az európai gyakorlattal? A jobboldal értelmiségi holdudvara miért nem érzi erkölcsi kötelességének, hogy kiálljon a nyilas uszítók, a cigánygyilkosságok elkövetői, a hétköznapi fasizmus minden jelensége ellen?

Tudjuk, miért. Nem mer szembefordulni saját, mára végképp túlradikalizált tömegeivel, azokkal, akiket két évtized alatt nem tanított emberül gondolkodni.

Mint ahogy a politikai baloldal sem tette meg ezt a maga terepén.