Szereplői nem akarnak tudomást venni a körülöttük zajló „vircsaftról”, gyűlölségekről és ocsmányságokról. Igyekeznek elfoglalni magukat azzal, amihez értenek: írnak és zenélnek, táncolnak és festenek, színházat játszanak és filmet forgatnak, s közben nem néznek körül, mert nem akarnak megrémülni attól, amit látnának.

De hát ez kegyes csalás. Hiszen nem lehet úgy alkotni, hogy nem veszünk tudomást az életről, legfőképpen a saját életünkről. Azok a művészemberek is tudják ezt persze, akik úgy tesznek, mint ha sikerülne bezárkózniuk a maguk építette sáncok mögé – az önáltató mondatok voltaképp árulkodóak: hiába a mégoly eltökélt szeparáció, nincs igazi menekvés a borzasztó mindennapok elől. Az alkotás mindig reflexió, és önnön életének társadalmi hátterét nem tüntetheti el senki. Látom, hogy mindazok, akikkel a kamerák előtt beszélgetek, fájón tisztában vannak ezzel, még ha a legtöbben meg is próbálják fenntartani a kívülállás illúzióját.

Normális-e vajon a kultúra embereinek egyre inkább tapasztalható igyekezete, hogy távol tartsák magukat a közélettől – illetve attól, amit a fogalom minálunk jelent? Nyilván nem volna az, ha normális körülmények között élnénk. S akkor most definiálandó talán, mit értünk normalitáson, mármint társadalmi viszonylatban. Azt gondolom, hogy húsz évvel a rendszerváltás után mindenekelőtt demokráciát. Félelemmentes hétköznapokat, a jogállamiság tiszteletét, intézményes intoleranciát a gyűlöletkeltéssel szemben. Az emberi méltóság és a személyiség jogainak mindenekfeletti védelmét. Magyarán olyan világot, amelyben a politika hivatása nem más, mint megteremteni mindezen társadalmi attribútumok folyamatos garanciáját.



A kultúrának – hangozzék netán kissé fellengzősen – lényegében ugyanez a küldetése: a humanitás képviselete és védelmezése. De amikor a kultúrateremtő ember kénytelen szembenézni azzal, hogy a politikai osztály feladta, mi több, kiárulta a közös missziót, akkor joggal mondja fel vele a kimondatlan szövetséget. Jobbára így történik ez a diktatúrák idején: az igazi kultúra visszahúzódik, vagy épp emigrál – és ismerjük a belső emigráció különféle változatait is. Ha azonban látszólag demokratikus viszonyok között taszítja el magától a politika a kultúra képviselőit – vagyis a közöny, a rezignáció és a kiábrándultság érzetébe kényszeríti őket –, akkor azért nagyobb a baj, mert nem csupán egyetlen, jól behatárolható hatalmi klikk felelős a kialakult állapotokért.

A demokrácia díszletei között előadott produkció valamennyi szereplője, betanítók és betanítottak együtt rontották le úgy a közéletet, hogy a magára valamit adó alkotó értelmiségi már nem talál vállalható politikai közösséget. Nem egyszerűen pártot vagy ideológiai tábort, de szellemiséget sem. Mert minden diszkreditálódott, és a fogalmak elvesztették jelentésüket. Az értékválasztásra vágyó intellektus hazátlannak érzi magát ott, ahol a konzervativizmus ugyanolyan tartalmatlan lózunggá vált, mint akár a liberalizmus vagy a baloldaliság – ott, ahol az eszmei csődök nyomán leomlottak a gátak a rasszista radikalizmus, a neonáci agresszió meg a legkülönfélébb „nemzeti” uszulók előtt.

A kultúra emberei nem egyszerűen csalódottak ebben a magukra hagyottságban, hanem ijedtek és elkeseredettek. Legfőképpen azért, mert érzik, hogy ha létezhetne, ha egyáltalán létrejöhetne az a bizonyos demokratikus ellensúly – amelyről az utóbbi időben sokan úgy beszélnek, mint valamiféle értelmiségi ultima ratióról a végveszélyben –, akkor a megteremtése éppenséggel az ő feladatuk volna. Csakhogy már nem hiszik, hogy van olyan kohéziós erő a társadalomban, amely összetarthatna egy ilyen mozgalmat. Keresnék a kapaszkodókat, mindenekelőtt a hiteles, irányító személyiségeket, de hiába: úgy a jobb-, mint a baloldal s nem utolsósorban a honi liberalizmus is ledarált mindenkit, aki az elmúlt évtizedekben a közelébe került.

Márpedig demokratikus ellensúlyra rég nem volt akkora szükség ebben az országban, mint most. Még a jobboldal legnagyobb pártjának józanabbjai is tudják már, hogy nemkülönben érdekeltek a saját szélsőségeseik elszigetelésében, mert – bárha jól titkolják – vannak történelmi ismereteik. Csakhogy eleddig olyan jól „kiküszöbölték” a konzervativizmust, és vezetőik olyan sikeresen átnevelték magukat liberálisból nemzeti radikálissá, hogy már semmi esélyük sincs egy belső nagytakarításra. A „saját” értelmiségük pedig beállt a politikai fősodorba, és már a kiböjtölt állami stallumokra kalkulál. Fordított helyzetben érzik magukat a balliberális oldalon: az utóbbi évek értelmiségi tisztségviselői védtelenül várják a selyemzsinórt. Nem bíznak senkiben, legkevésbé egymásban; a menekülés egyéni útvonalait keresik.

Tehát a kultúra csakugyan alkotó egyéniségei – azok, akiknek személyes teljesítménye elvitathatatlan, és ezért relatív függetlenséget élveznek – egyvalamit biztosan megértettek. Azt, hogy vállalniuk kell a társadalmi-politikai magányt, a szellemi egyedüllétet, a kényes izolációt. Nem örülnek ennek, de nincs más választásuk, ha meg akarják óvni emberi és szakmai minőségüket.

Ilyen elárvult és elárult művészekkel találkozom mostanában. Tartoznának ők valahová boldogan – ha volna még méltó helyük ebben az országban.