Hetilap kereső

Lendvai Ildikó írása

A lustaságnak is megvannak a maga előnyei. Már hetek óta halogatom a hozzászólást Angyal Ádám fontos vitaindító írásához a „Baloldal zsinórmértékéről”. Október 3-án rájöttem: szerencse, hogy nem voltam buzgóbb. A választás adott egyfajta látleletet, amit lehetetlen nem figyelembe venni a baloldal jövőjének tervezésekor.

Drámai meglepetés ugyan nem született, de négy fontos tény máris kiolvasható:

1. Még mindig Fidesz? A Fidesz (legalábbis arányaiban) még nem veszített támogatottságából annak ellenére, hogy a gazdaságpolitikai felkészületlenség, a fékezhetetlen hatalmi étvágy, a szellemi bezápultság és a morális érzéketlenség (különösen az elesettek iránti részvét-, sőt irgalomhiány) gazdag példatárát produkálta. Vagyis „kimutatta a foga fehérjét”, de nagyon sokan ezt még mindig biztató mosolynak látják. Nem tűnik elégséges magyarázatnak a választók ébredésének lassúsága vagy az unásig emlegetett ügyes kommunikáció.

2. Verseny az ellenzékben: A verseny érdekesebb eredményt hozott az ellenzéki oldalon belül, mint a kormány és az ellenzék között. Az MSZP természetesen még nem küzdötte fel magát váltópárttá, de kiderült, hogy erre a legtöbb esélye neki van. Még nem tudni, ki nyer a Fidesszel vívandó 2014-es rangadón, de saját oldalán belül az MSZP az előválogatót megnyerte. Ma úgy tűnik, nem másnak, nekünk kell és lehet majd a döntőt lejátszani.

3. Rejtőzködő Budapest, rejtőzködő értelmiség: Korábban a választási aktivitás kevés kivétellel egyenes arányban állt a település, régió, megye iskolázottsági átlagával. Most az amúgy is alacsony részvétel kiáltóan alacsony volt Budapesten, holott ez éppen fordítva szokott lenni. Nemcsak az a politikai luftballon lyukadt ki, hogy a forradalmi hevület tömegeket hajt a fülkébe – az országos részvételi adatok tükrében a nemzeti összetartás üres jelszava a gyakorlatban nemzeti „visszatartást”, a közéleti aktivitás visszafogását eredményezte. De ezen belül külön figyelmet érdemel az iskolázottak, a (Budapest lakosságának jelentős részét kitevő) széles értelemben vett értelmiség visszahúzódása, távolmaradása, csúnya szóval „dezertálása” a közélet leglátványosabb ütközetének terepéről. Sokféle okból – amelyek közül néhányat az MSZP maga produkált – „sikk”, értelmiségi divat lett a nem választás, nemcsak egy-két finnyás publicista esetében, hanem pedagógusok, ápolónők, üzemmérnökök, hivatalnokok nagy csoportjaiban is.

4. „Civil a pályán”: A választási rendszer átszabásáról első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy ez is a hatalomkoncentrációt, a „győztes mindent visz” elvet szolgálja. Tudtuk, hogy ez egyrészt a kisebb pártoknak, másrészt a választáson induló civil szervezeteknek okozhat versenyhátrányt. Az első feltételezés beigazolódott, a második nem. Sőt: az önkormányzati választás egyfajta „civilesedést” mutat. A pártoknál nem jött be a „kicsi a szép” vagy az „új a szép” logika, de váratlanul erős hatást váltott ki a „civil a szép” gondolat. Van abban valami ironikus, hogy miközben Orbánék hatalmas erőfeszítést fejtettek ki a többpártrendszer lebontása érdekében, közben bomlani kezdett, elbizonytalanodott, de legalábbis veszített kizárólagosságából maga a pártrendszer is, és így itt is – ott is civil szervezetek verték meg a magukat biztos győztesnek tekintő kormánypárti jelöltet.

Lehetetlen tehát úgy beszélni a baloldal jövőjéről, hogy ne keressünk választ arra, miért történt mindez és mi következik belőle.

De előbb valamit arról, amit már előbb, a választások tanulsága nélkül is végig kellett és lehetett gondolni, többek között Angyal Ádám okos tézisei nyomán. Írásában azt foglalta össze, miben változott a modern baloldal a hagyományoshoz képest. Úgy érzi, a modern baloldalt már nem az osztályharc logikája, egy új rendszer megalkotásának politikai célja tarthatja össze, hanem egyfajta morális elhivatottság a haladás ügye és az elesettek védelme képviseletére: „A baloldal korábbi önmeghatározása szerint a társadalmi változások motorja volt. Ma a baloldal mint a társadalom élő lelkiismerete jelenik meg.” Miközben a magyar baloldal jövője szempontjából én is létkérdésnek tartom a morális újratöltekezést, mégis azt hiszem: egy politikai erőnek ma is akkor van létjogosultsága, erkölcsi és társadalmi legitimációja, ha társadalmi változásokat generál. Mi végre lenne különben a világon? Nyilván nem hirdethet meg egy teljesen új társadalmi-gazdasági berendezkedést a piacgazdaság és a többpárti demokrácia alapmodelljével szemben, de végrehajtója és kezdeményezője kell, hogy legyen a folyamatos korrekcióknak. Ha baloldali politikai erőről van szó, akkor mindenekelőtt a társadalmi, gazdasági és kulturális különbségeket csökkentő korrekcióknak.

Ez ma sok szempontból fordulatot, legalábbis szélesebb szemhatárt követel a hagyományos baloldalisághoz képest. Ahogy Angyal Ádám is írja, a baloldal annak idején a gazdasági „kizsákmányolás” ellenében szerveződött meg, vagyis munkásmozgalomként a „tőke” ellenében. A nemzetközi baloldal eddigi története egészen az utolsó évekig ezen a területen egy emancipációs sikertörténet. Jogok, juttatások és jövedelmek kiharcolásával egyre jobban emancipálta, emelt fővel járó állampolgárrá tette a munkavállalót. Csakhogy közben kiderült, hogy az erőfölény nemcsak a gazdaságban lehet nyomasztó. A kiszolgáltatottság (Angyal Ádám is ezt a kifejezést alkalmazza) nemcsak a munkaadóval szemben, hanem az élet más területein: a fogyasztás, a kultúra, az előítéletek, az állam, az intézmények és szolgáltatások világában legalább ilyen drámai helyzeteket eredményezhet. Nemcsak a munkaerőpiacon lehetek (és válság idején általában vagyok is) alávetett, függő helyzetben, de – ahogy a válság ezt is bizonyította – mint banki ügyfél, mint ellátásra szoruló beteg, mint átverhető fogyasztó, mint a hivatal packázásainak kiszolgáltatott kérelmező, mint kulturális és világnézeti szabadságában korlátozott állampolgár, mint a környezeti károkozással szemben tehetetlen lakos, mint bármilyen ízlésterrornak, előítéletnek kiszolgáltatott kisebbség.

Az új baloldal alapvető „emancipációs” fordulata tehát az, hogy már nemcsak a munka-tőke világában jelentkező gazdasági erőfölényt akarja kiegyenlíteni, ellensúlyozni, hanem mindenfajta (politikai, kulturális, intézményes) erőfölénnyel szemben kíván egyenjogúsítani, emancipálni. Ez szélesebb és sokszínűbb társadalmi bázist, érdekképviseletet jelent, kevésbé falanx-szerű, rugalmasabb politikai szerveződéseket és szövetségeket, új témákat, jobb gondolati és nyelvi minőséget, új „agendát” követel meg. Ez lehet a baloldal útja az osztálypártból (Magyarországon egy lehatárolt társadalmi és korosztályi bázisból) a széles emancipációs mozgalom felé. Nyitás a munka változatlanul fontos világából a kultúra, a szolgáltatások, a fogyasztás, az intézményvilág, az emberi jogok, a környezetvédelem aspektusa felé. Ha a magyar irodalomban nem lenne foglalt a „minőség forradalma” terminus, akár ezt is használhatnám. A hagyományos baloldalnak ugyanis 200 évébe került, hogy ráirányítsa a figyelmet a mennyiségi igazságtalanságokra, hogy segítsen emberi szintre emelni a társadalmi többség életszínvonalát. Ez mit sem veszített aktualitásából, de vele egyenrangúvá vált az életminőség biztosítása. A baloldal már nemcsak több jövedelmet, hanem több jogot, több autonómiát, több méltóságot és több szabadságot is akar azoknak, akiket valamilyen erőfölénnyel szemben képvisel. Nemcsak mennyiségileg mérhető életszínvonalat, hanem életminőséget is. Ha nem volna Magyarországon e tekintetben akut veszélyhelyzet, akkor is fel kellene értékelődnie a demokrácia, a kulturális és világnézeti szabadság minőségi elvárásának. Így meg pláne!

Hogyan kapcsolódhat mindez a választások négy tanulságához és az MSZP aktuális vitáihoz?

1. A Fidesz titka nem egyszerűen a túlígérés, hanem a „rájátszás” egy közérzetváltozásra. A legfontosabb társadalmi elmozdulás az utóbbi években nem a jövedelmi-társadalmi viszonyokban történt. Itt éppen a szerkezet „befagyása”, a társadalmi mobilitás lelassulása a probléma. Végzetesen megváltozott viszont nem a helyzet maga, hanem a helyzetértékelés, a világlátás, az értékek hierarchiája. Hátrébb szorultak a közmegegyezésben az úgynevezett rendszerváltó értékek: a pluralizmus, a tolerancia, a demokrácia, a szabadság értékei. Sokféle okból előtérbe került a rend, a biztonság, az erő, a közösségi igazodás iránti vágy. A Fidesz erre érzett rá, és ennek köszönhető alig változó népszerűsége is. Ezért viszonylag szűk körben hat - noha igaz – az az érvelés, hogy a csúnya Fidesz megszünteti a sokszínűséget, korlátozza a demokráciát, túlhatalomra törekszik.

Ugyan nem tartja be egyetlen ígéretét sem, de azt a sugallatot, hogy itt újból lesz határozott kormányzati erő, egyértelmű hatalmi viszonyok, vagyis „rend lesz, kérem”, nagyon is. Nem arról van szó, hogy a magyar nép változatlanul „Horthy népe” vagy „Kádár népe”, hogy ez egy mozdíthatatlanul konzervatív, rendpárti, jobboldali ország – erre az elmúlt 20 év történetének sok sikeres állomása rácáfol. Arról viszont nagyon is szó van, hogy a rendszerváltás által kialakított demokrácia az utóbbi időben a közvélemény szemében nem bizonyult eléggé alkalmas eszköznek, épp a rendszerváltás által felerősített konfliktusoknak: a társadalmi leszakadásnak, az alsó középosztály állandó lecsúszási fenyegetettségének az enyhítésére. Mindezen nem segít, hogy tudjuk: a demokrácia hiánya még sokkal kevésbé képes erre, sőt: magát a problémát is megbeszélhetetlenné teszi.

Minden megbecsülésem és rokonszenvem azoké, akik az 1989-es demokratikus vívmányok védelmét tűzik zászlajukra. Ez a minimum program. De ezzel az MSZP, sőt az úgynevezett „demokratikus oldal” még nem bizonyítja alkalmasságát, és mennyiségileg is csak kevéssé növelheti támogatottságát. Ettől még természetesen tennie kell ezt is, de nem csak ezt. Ezért tartom hibának, ha akár Gyurcsány Ferenc platformja, akár az egész párt, akár a demokratikus erők együttese úgy gondolja: 1989 a zászló 2011-gyel szemben. Kevés lesz az 1989-es várvédelemre berendezkedni, ha ezt a várat sokan nem érezték lakhatónak. Újra kell értelmezni, és ki kell szélesíteni demokrácia-eszményünket, bele kell érteni a társadalmi mobilitás megindítását, az árkok átjárhatóságát, a nemcsak papíron működő, hanem valóságos szabadságot és szuverenitást, nemcsak a politikai, hanem a társadalmi demokráciát is. Már csak azért is, mert az MSZP éppen ettől baloldali, de emellett azért is, mert nem lehet vak és süket a rendszerváltásban való tömeges csalódottság okaival és jeleivel szemben.

2. Az, hogy az MSZP az „előválogatón”, az ellenzéki pártok erősorrendjében nyertesnek bizonyult, csak a felelősséget növelte meg. Elsősorban persze a pártét, de a párt demokratikus kritikusaiét is. Ezt a pártot kell jobbá tenni, és van mit jobbá tenni benne.

3. A passzív Budapest az értelmiség talajvesztésének kórtünete. Az MSZP hagyományos választói: a városi kisemberek és a nyugdíjasok mellett az értelmiség egészében is kiszolgáltatottá, életminőségében veszélyeztetetté vált. Nemcsak azért, mert a válság amúgy is a kis egzisztenciákat, az alsó középosztályt, az alkalmazott értelmiség anyagi létalapját fenyegeti, hanem azért is, mert támadás érte szellemi létalapját: a szuverenitást, a szabad kultúraválasztást, az életforma, a világnézet, az ízlés és gondolkodás szabadságát is. A rendszerváltást megelőzően Konrád és Szelényi „Az értelmiség útja az osztályhatalomig” címmel írtak elemzést. Ma a folyamat ellenkezője tetőződik be. Az értelmiség (és megint nemcsak az elit) nemcsak anyagi, hanem szellemi javait, kulturális hatalmát is könnyen elvesztheti. Más módon veszélyeztetett, mint a leszakadottak, a mélyszegények, de mégiscsak veszélyeztetett. Ha születésekor a baloldal társadalmi bázisa a munkásság volt, ma nem e helyett, hanem e mellett legalább annyira bázisként kell tekintenie az értelmiség létszámában amúgy is növekvő társadalmi csoportjára.

4. Közhely, hogy az MSZP nem maradhat „politikai egyke”. Szövetségesek nélkül belátható időn belül nem szerezhet kormánytöbbséget, de inspirációt sem egy izgalmasabb és korszerűbb politizálásra. Korábban erre kézenfekvő megoldást nyújtott a liberális párttal való koalíció. Ma a párton belüli viták egyik legizgalmasabb témája, hogy mi a viszonyunk a nem feltétlenül baloldali, de mindenképpen demokratikus törekvésekhez. Az egyik modell szerint reménykedjünk abban, hogy megjelenik egy új liberális vagy modern és demokratikus konzervatív párt, amelyik elfoglalja majd az SZDSZ és az MDF megürült politikai helyét, és koalíciós partnerként vehető számba. Ez esetben az MSZP nem populista, de határozott baloldali karakterrel bíró párt, és időről időre házassági hirdetéseket ad fel „koalíciós partner kerestetik, kalandorok kíméljenek” jeligével. A másik modell magába a pártba, vagy annak egy platformjába hívná be ennek a szellemiségnek a képviselőit, vagyis a párt önmagán belül szülné újra a demokratikus koalíciót.

Én egy harmadik modellt ajánlanék. A „civilesedés” azt mutatja, hogy a pártok ugyan megkerülhetetlen, vezető, de nem kizárólagos szereplői a közéletnek. Lehet, hogy a pártokból való kiábrándulás, a politikai elit közutálatnak örvendése idején nemcsak hagyományos pártokban, hanem lazább mozgalmakban, közösségekben is kell gondolkodnunk. Így a politikai koalíciók mellett létrejöhetnek kulturális, erkölcsi, egy-egy értékre vagy ügyre koncentráló koalíciók is. Miért ne alkothatna adott esetben közös ügyek mentén választási szövetséget egy-egy párt és néhány, civil kezdeményezésekre épülő társadalmi mozgalom? Ha az MSZP és a baloldal figyelme a leírtak értelmében az emancipáció szélesebb feladatkörére, a kiszolgáltatottság új formáira is kiterjed, no pláne, ha az értelmiséget is lehetséges tömeges társadalmi bázisnak tekinti, kialakulhat az MSZP mint politikai párt mellett egy olyan civil eszközökkel megszervezett, nem pártszerű társadalmi háló, amelyben kulturális mozgalmak, emberi jogi vagy kisebbségi mozgalmak, zöld vagy feminista törekvések, demokráciavédő szervezetek keresik a politikai befolyás lehetőségét. Nem úgy, hogy az MSZP önkijelölés alapján „vezetőereje” egy ilyen tábornak, hanem úgy, hogy politikai partnerként kínálkozik és kér elfogadást.

Kikkel lehet mindezt megcsinálni? Van-e, akivel biztosan nem, és aki nélkül lehetetlen? Egyiket sem mondanám. Nem hiszem azt, hogy megmondható: melyik politikusunk „szavatossági ideje” járt le végképp – inkább a stratégiák és gondolatok szavatossági idejével foglalkoznék. Sőt az MSZP-re leselkedő egyik legnagyobb veszély az, ha személyek körül alakít ki szekértáborokat, amikor éppen a tábornyitás volna a feladat. (Más kérdés, hogy aki végképp távozott, az „menjen isten hírével”.) Azt viszont legitim szempontnak tartom (hiszen egy párt akkor jár sikerrel, ha minél többek rokonszenvét nyeri meg), hogy taktikai mérlegelés tárgyává tegyük, ki melyik és mekkora szavazócsoport megnyerésére alkalmas. Magyarabbul: jó, ha Gyurcsány Ferenc (akinek társadalmi eszményeiben, értékeiben és ízlésében jórészt osztozom, tehetsége pedig nyilvánvaló) műhelyt, platformot, mozgalmat, bármit épít, emelve a gondolkodás színvonalát és izgalmát, kimunkálva az értelmiségi diskurzusra alkalmas nyelvet, és persze képviselve a számomra is fontos értékeket és stratégiákat. Nem jó, ha a stratégiák mellett a személyekben is most kell dönteni, amikor a „ki mennyi szavazót hoz és mennyit visz” kérdésre még nem adható válasz. Nagy bölcsesség kell mindenki részéről, hogy a zászlóra gondolatot, ügyet, és ne csak személyt írjon, ne azt üdvözölje vagy attól rémüljön meg. Egy párt többről szól, mint egymással bonyolult viszonyban lévő fanklubok hálózatáról. Most éppen arról, a demokrácia várvédelme mellett tudunk-e új várat építeni, ki tudjuk-e izzadni magunkból és magunk körül a közélet újfajta szervezeti formáit. Kinek bölcsességet, kinek bátorságot kívánok hozzá.

Lendvai Ildikó

(A baloldaliság-vitában közölt hozzászólások egyéni vélemények, nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik – a szerk.)


Vitaindító:

Angyal Ádám: Baloldali zsinórmértékem

Hozzászólások:

1. Haris T. Csaba: Hol az a két pont, amely között feszül a zsinór?

2. Sándor György: A baloldal elméleti kérdéseiről

3. Kerekes György: A magyar baloldal válságáról – az MSZP politikájának alapelveiről

4. Lendvai Ildikó: Mi van a zászlón?

5. Dr. Bandula László: A klasszikus marxizmust nem haladta meg az idő