Hetilap kereső

Lengyel László írása

Amikor befordultunk az 1989-es évbe, nem gondoltam, hogy a rendszerváltás éve lesz. Amikor 1987 tavaszán Medgyessy Péter pénzügyminiszter megszüntette a Pénzügykutatási Intézetet a Fordulat és reform megírása miatt, majd 1988 áprilisában negyedmagammal kizártak az MSZMP-ből, rossz időkre készültem. Bármelyik nap megbukhatott Gorbacsov, Magyarországon bármikor visszatérhettünk egy korábbi, szigorúbb elnyomásra. 1988 májusában Kádár Jánost ugyan eltávolították, de sok jót Grósz Károlytól sem remélhettem. 1988 nyarán úgy írtam Végkifejlet című könyvemet, hogy elvi meggyőződésemet a szovjet típusú szocializmus végéről nem támasztotta alá gyakorlati bizalom a közeli békés végről és kibontakozásról.

A párt reformerei – Pozsgay Imre és Nyers Rezső – szinte semmiben sem értettek egyet, hiába kerültek be mindketten a politikai bizottságba. Az ellenzéki pártok hihetetlenül gyengék voltak. A gazdaság súlyos válságban. Gorbacsov helyzete tovább billegett. Amerika új elnököt választott 1988 novemberében az idősebb Bush személyében, de fogalmunk sem volt, hogy mit terveznek. Megoldás nem látszott.

’88 nyarától két politikai célt tűztem magam elé. 1. jöjjön létre hivatalos kapcsolat az ellenzék és a párt reformerei között; 2. a párt reformerei egyeztessenek egymást közt, és dolgozzanak ki közös programot a politikai, gazdasági és társadalmi válság kezelésére. Ezeket a célokat azzal támasztottam alá, hogy akkor már évtizedes barátság kötött Kis Jánoshoz, a demokratikus ellenzék vezetőjéhez, ott voltam ’85-ben a monori ellenzéki találkozón, és részt vettem a második Monor szervezésében. Nemcsak Lakitelekről, hanem más MDF-rendezvényekről is ismertem a népiek vezetőit. Az ellenzékiek bíztak bennem, hittek közvetítő szándékom jóhiszeműségében és célszerűségében. Pozsgay Imrével és Nyers Rezsővel is jól ismertük egymást, és különösen közel kerültünk a Fordulat és reform írása közben. Természetesen tudtak ellenzéki kapcsolataimról éppúgy, mint arról a bizalmi viszonyról, amely külön-külön hozzájuk kötött. 1988 nyarán és őszén egyeztetési szándékom mindannyiuk szemében indokoltnak és szükségesnek látszott.

Így azon igyekeztem, hogy Pozsgay Imrét félhivatalos megbeszélésre késztessem az ellenzéki erők vezetőivel. 1988. augusztus elejére már megvolt az időpont, hogy fogadja Kis Jánost (aki napokon belül elrepült Amerikába), Bíró Zoltánt, Orbán Viktort parlamenti irodájában, amikor utolsó pillanatban a politikai veszélyre tekintettel lemondta. Ezután javasoltam egy olyan konferenciát, ahol a párt reformerei különféle témákban zászlót bonthatnak: politikai reform (Pozsgay), gazdasági (Nyers), külpolitika (Szűrös). Folyamatosan halasztgatták, majd egymást rémisztgették Grósz „fehérterroros” beszéde után. Eközben, 1988 novemberében Jaruzelski lengyel pártvezető bejelentette, hogy találkozik Wa³êsával, és kezdetét vette a lengyel alkudozás a hatalom és a Szolidaritás kerekasztal-tárgyalásairól.

Az év elején Bihari Mihály és Kósa Ferenc a pártreformerek – az akkor már javában szerveződő Reformkörök – nevében beszéltek Pozsgayval, és arra igyekeztek rábírni, hogy szakítson a grószi vonallal, álljon a reformerek és a reformok élére. Nagy csalódással jöttek el: szép szavakon kívül nem kaptak egyebet. Pozsgay ezután frontot nyitott ’56 ügyében, és belement abba, hogy márciusban legyen reformtalálkozó. A február igen izgatottan telt, majd eljött a „forradalmas” március, amelynek 15-éje egyszerre lendítette csúcsra Pozsgayt, és mutatta meg az ellenzéknek, hogy tárgyalnia, tárgyalnia és még egyszer tárgyalnia kell. Pozsgayt Győrben hatalmas tömeg ünnepelte, ott és akkor ő volt a magyar Gorbacsov. Majd elutazott külföldre. A reformtalálkozót április elejére halasztották.

A kecskeméti találkozó előtti napra néhányunkat mint lehetséges előadókat meghívott magához Pozsgay. Rossz jel volt, hogy kabinetfőnöke fogadott. De mi megbeszéltük egymás közt, hogy ki miről fog beszélni: Gombár Csaba a szakítás szükségességéről, Bihari Mihály a demokratikus szocialista alternatíva fölállításáról, Bokros Lajos a gazdaságpolitikáról, én a válságkezelés szükségességéről és a reformerők, ellenzékiek összefogásáról. Természetesen mindannyian arra voltunk kíváncsiak, hogy mivel áll elő Pozsgay Imre, Nyers Rezső és Németh Miklós miniszterelnök.

Másnap Gombár Csabával az autómban elindultunk Kecskemétre (állandó sofőrje voltam, és vagyok azóta is, így vittem többek közt a két Lakitelekre). Az Erdei Művelődési Ház környékén hatalmas nyüzsgés volt, százak próbáltak bejutni. A hangulat ünnepi. A reformkörök emberei – akik magukat később keserűen „Esze talpasainak”, minket „reformnemeseknek” nevezték – boldogan sereglettek elő az ország minden részéből. „Most végre kezünkbe vesszük sorsunk irányítását”, „megmutatjuk, hogy képesek vagyunk a felelős politikára” – zsibongott mindenünnen.

Elgondolkodtatott, de nem lepett meg, hogy a vécéajtó előtt Németh miniszterelnök kabinetfőnöke kibökte: gazdája, ígérete ellenére, nem jön el. „Minek kockáztasson? Sokkal fontosabb történik most a háttérben. Sikerült elérnie, hogy június elejére fölállíthassa a saját, minőségi kormányát. Azzal majd lehet dolgozni, nem itt kell szónokolni.”

Pozsgay körül úgy hullámzott a hódolók tömege, hogy éppen csak kezet szorítottunk. Alkalom nem volt, hogy megtudjuk, mire készül. Nyers a fejét csóválta: helytelenítette, hogy kitűzzük egy átalakuló párt zászlaját. Túl gyorsnak tartotta a folyamatot. „Én nem bíznék ennyire Pozsgayban, és alig hinném, hogy a pártvezetésből, akár fölülről, akár megyei szintről, sokan követnék. Türelmesnek kell lenni.” „A válság nem türelmes” – vágtam el nyersen, pedig őszintén tiszteltem és szerettem. Amikor Pozsgay kiment a színpadra, óriási lelkesedés fogadta. És akkor elmondott egy beszédet, amelyben szóvirágokon kívül nem volt semmi. Rákóczi visszafordult Lengyelországba. Cserbenhagyta népét. És ezt a népei tudták: vesztettünk. Mondhattunk mi, „reformnemesek” utána akármit. Csalódottság, düh, rémület lett úrrá. A reformista baloldal megértette, hogy a történeti folyamatok kicsúsztak a befolyása alól. Az esély visszahozhatatlan.

A többiek annyira haragosak voltak, hogy én vállalkoztam: beszélek a hirtelen elhagyott, fotósokkal, de nem társakkal körbevett Pozsgayval. „Mi volt ez? Miért és hogyan tehetted ezt?” Zavartan és hosszan magyarázta, miközben a fotósok minden irányból fényképeztek minket, hogy Rómában találkozott Jakovlevvel, Gorbacsov ideológiai helyettesével, aki határozottan eltanácsolta a szakítástól, új reformpárt alapításától. Ha pedig Moszkva nem támogatja, akkor nem szabad hozzáfogni. „De akkor minek hívtál ide minket? Miért ugrasztottál ki minket a lövészárokból? Miért nem szóltál világosan: emberek, nem megy!” „Nem tehettem meg. Hogyan hozzam nyilvánosságra, hogy Gorbacsovék nem engedik? Mennyivel lett volna jobb, ha megint elhalasztjuk?” „Ezzel vége. Innentől kezdve a pártreformereknek nem lesz hitelük.”

Mikor gondoltam, hogy rendszerváltás lesz? Manapság sokan jóval 1989 előttre teszik, hogy ők már tudták... Én lassú lehetek, és aggályos, mert nem láttam a rendszerváltás horizontját. Sőt, ellenzéki barátaim közül senkire sem emlékszem, hogy 1989 előtt rendszerváltásra gondolt volna. Én nem is az „1956 = népfelkelés” meghirdetésekor, sem március 15-én, sem Nagy Imre újratemetésén, hanem a lengyel választási eredmények láttán kezdtem reménykedni. Amikor Lengyelországban a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott, és kormányt alakíthatott. Ettől kezdve láttam a mi esélyünket reálisnak, ám az igazat megvallva csak a mi kettőnk esélyeit. A kínai vérfürdő a Tienanmen téren június elején, majd Bush elnök budapesti óvása az elhamarkodott cselekedetektől lehűtött. De már reméltem, hogy Gorbacsov kitart álláspontja mellett, és a szovjetek nem avatkoznak be.

Ettől kezdve a reformok javaslása és a gyakorlati politizálás helyett a megfigyelést és a leírást tekintettem a magam számára fontosnak. Két megrendítő élmény ért nyár végén, ősz elején. Az egyik a pártok tobzódása, a könyörtelen, egymást taszigáló versenyfutás a jövendő pozíciókért. Értelmiségi barátaim közül nem kevesen fölfedezték magukban váratlanul a pártembert, és komoly arccal szerveztek, vezettek, és ami ennél rosszabb, szorgalmasan gyűlölködtek egymással szemben. Brutális szakítások, elfogadhatatlan gyanúsítgatások, összeesküvési vádak burjánoztak. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre minden pártban voltak ismerőseim, barátaim. A korábbi együttműködési viszonyok szinte fenntarthatatlanokká váltak. A vadonatúj hősök tolakodása, a nyers antikommunizmus, a kifinomult parasztozás és az érdes antiszemitizmus mind-mind taszított.

Az őszi hónapokban sorra jelentettem meg cikkeimet a pártokról, kifejtve a 2000-ben, s rövidítve a HVG-ben. Akkoriban senki sem írt a pártokról, és őszintén elismerem, hogy meglehetősen kemény és kritikus cikkek voltak. Amint megjelent bírálatom az MDF-ről mint esetlen kamaszról, aki váratlanul nagyot nőtt, és nem tud magával és az országgal mit kezdeni, a népiek komor bikaként meredtek rám. Für Lajos újra kiátkozott, akár ’87-ben Lakiteleken, Bíró Zoltán fehér arccal sziszegte, hogy nem ezt érdemelték tőlem. Csak Antall József mulatott jól az egészen: „Püfölhetted volna jobban is őket, megérdemlik.” Sokkal rosszabb véleménye volt róluk, mint nekem. Liberális barátaim természetesen gratuláltak. De utána megjelent a cikkem róluk, s benne az, hogy kicsiny, hótt okos pártjukat nem gondolná kormányzónak a magyar nép, az öt százalék és a szellemi erjesztés a pályaívük. Azonnal kizártak. Csaknem egy évtized együtt küzdés, barátság után e párt vezetői tizenöt oldalnyi személyes vélemény miatt minden kapcsolatot megszakítottak velem. Ártottam a pártnak! Éppen a négyigenes antikommunista kampányt folytatták, magukhoz vonzva a szélsőséges szavazókat, de ennek révén nagy párttá lehettek. Értettem én, hogyne értettem volna, hogy komoly versengés indult az „igazi ellenzéki”, „valódi antikommunista” címért és rangért, és ebben a rút versengésben azok sem akartak lemaradni, akik pontosan értették, hogy a reformkommunistákkal szemben a tegnapi békülékeny, tárgyalásos megoldás volt a helyénvaló. A „demokratikus kizárás” rosszabb, mint a diktatórikus. Az MSZMP-ből való eltávolításom egzisztenciális kockázatot jelentett, de inkább javította, mint rontotta az emberi kapcsolataimat. Ám kizáratásom a demokratikus pártokból – egyiknek se voltam „hivatalos tagja”, de mindegyiknek ott voltam az alapításánál – barátságokból, kisközösségekből való kizárást jelentett. Máig fáj.

A második megrendítő élmény a rendszer napi összeomlása volt.

A rendszert senki nem döntötte meg, magától összerogyott. Egy állam felbomlása – a hatalmak szétfoszlása, a közigazgatás összevisszasága, a rendőrség és a titkosszolgálatok érezhető tanácstalansága, a függőségi kapcsolatok átláthatatlansága –, különösen ennyi évtized után, elképesztő volt. Ennek örülnöm kellett volna, de inkább megijesztett. Nem lehetett tudni, hol áll meg a szétesés. Közelről láthattam a minisztériumokat és a pártközpontot, a kihalt irodákat, az elvesző címeket és rangokat. Ma általános közvélekedés, hogy a párt- és KISZ-hatalmasok jól kitaláltan átmentették magukat, pozícióikat az új világba. Ez ’89 őszén, ’90 tavaszán egyáltalán nem így látszott. Korábbi hatalmasságok rohangáltak fűhöz-fához védelemért, jövőjük bebiztosításáért.

1989 októbere és 1990 márciusa között tömegesen kipróbálásra került az emberi minőség az elitben. Ki mennyire néz szembe saját múltjával, tud elszámolni elmúlt éveivel, évtizedeivel? Mindenkinek el kellett gondolkodnia a málladozó hatalomban: miként viselkedik a feltörekvő új hatalmasokkal, mit fog tenni a hatalmon kívül? Semmit vagy szinte semmit sem lehetett tudni az új világról. Az együttérzés, a saját helyzet reális megítélése, az emberség kivételes volt. Eljött a bosszú, a leszámolás ideje. Akit addig nem emésztett el a rendszer, az most megsemmisítette önmagát. Piszkos áradat hullámzott végig.

Szívszorító volt látni, mennyire nincs hozzáértő átadás és minőségi, szakértő átvétel a felek között. A Németh-kormány azon igyekezett, hogy átadja a dolgokat, de alig-alig találtak átvevőket. A régiek már kezdték sejteni, hogy a politikai ellenfél legyőzése semmiség a helyzet megoldásához képest. Próbálták megértetni a hatalom felé rohanókkal, az egymással ütközőkkel, hogy a gazdasági válság irtózatos terhet fog az első demokratikus kormányra rakni. Közelről láttam, mennyire nem készültek a jövendő hatalmasok a gazdasági problémák megoldására. Akkor fogadtam meg, hogy nekünk, kívülálló, hatalmat nem akaró, befolyással rendelkező értelmiségieknek nemcsak a békés átmenetekre kell ügyelnünk, de az állam teljes szétesésének elkerülésére is, a kölcsönösen megbízható átadásra-átvételre.

Ezekből a ’89-es élményekből vontam le néhány fontos alapelvet. A háborúkat a békekötésért vívják, a rendszerváltásokat nemcsak a régi rendszer lerombolásáért, hanem egy új rendszer építéséért. A béke, a konszenzus a természetes, a háború és a konfliktus – így a rendszerváltás – a kivételes állapot. Akik permanens rendszerváltásokat, kampányokat folytatnak, azok lehetetlenné teszik az építkezést. Mindig háborúzz, ha kell, a hatalmasokkal, de soha a lent lévőkkel. Ám zárjanak ki téged az elveidért, de te soha ne zárj ki másokat.

De a legfontosabbat Emil Cioran aforizmája jobban kifejezi, mint ha én mondanám: „Ahhoz, hogy egy nemzet sokat nyomjon a latban, átlagának kell jónak lennie. Amit civilizációnak vagy egyszerűen társadalomnak neveznek, nem egyéb, mint az azt alkotó középszerű emberek kiváló minősége.” A nyolcvanas évek elejétől ellenzékiek és félellenzékiek e minőség emelésével küszködtünk, s ’89-ben abban reménykedtem, hogy a középszerű emberek kiváló minősége felül fogja írni a „nagy emberek” gyenge minőségét. Jelen állapotunk megfoszt e reménytől.

S végül, a visszaemlékezések, az „én ott voltam”, „ezt tettem”, a partizándicsőségek a haldoklás kezdetét jelzik: már csak múltad van – koporsóban kitüntetésekkel –, jelened araszolás, jövőd semmi. „Mennyivel kevesebb bántalom érne bennünket, ha nem esküdnénk rá, hogy a cél szentesíti az eszközt, ha nem szolgálatot követelnénk, hanem segítséget követelnénk egymástól, ha csak az ülhetne felettünk törvényt, aki maga is legalább egyszer belekóstolt az elítéltek szenvedésébe! De nem, ez így mind csak naivitásnak hangzik. Az abszolút igazság csakúgy nincs, mint ahogy abszolút szabadság sincs. Egy bizonyos: halálra vagyunk ítélve, s aki a maga kis életét nem tudja viszonylagos békében végigélni, annak kár volt megszületnie. Önmagunk talán tehetünk valamit saját érdekünkben, de az isteni megváltótól, a szónokoktól és a hadvezérektől mit se várjunk! Ha jönne is szent, aki bevezetne bennünket a paradicsomkertbe, rögtön egy másik szent is jelentkezne, aki a másik oldalon kivezetne” – írta Kassák Lajos 1955-ben a Szénaboglya naplójegyzetében. A paradicsomkertet ígérték. Látni nem láttuk. Odahagytuk.