Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

„What is Hungary like recently?”
A kérdést egy holland színházi kritikus szegezi nekem a salzburgi Landestheaterben, ahol Csehov Sirályát nézzük az ünnepi játékokon. Jó kérdés, magamnak is fel szoktam tenni MMM kódjellel, hogy ne kapjak tőle sokkot. Pár órája érkeztem Salzburgba, egy nappal a kislétai gyilkosság után.

Kezemben a lap, amelyet előadás előtt a parkban olvastam, benne tudósítás a lelőtt asszonyról és életveszélyben levő lányáról. Ezek a legfrissebb hírek Magyarországról. Mit mondjak a hollandnak? Hogy nálunk egy ideje rasszista kivégzőosztagok járják a falvakat, és ártatlanokat sorozatgyilkolnak? Hogy eddig hat halott van, de ez nem kavarta fel túlságosan a társadalmat, hiszen „csak” romákról van szó? Hogy az úgynevezett közjogi méltóságok, ha egyáltalán, csak késve és lagymatagon szólalnak meg? Hogy a helyszínre érkező riporterek „bicskanyitogatóan provokatív és agresszív” módon viselkednek az áldozat családtagjaival, „a jobboldal időnként átveszi a szélsőjobb cigányellenes retorikáját”, a baloldal egy része pedig „a régóta nem létező tabuk bátor döntögetőinek pózában tetszelegve adja a lovat az előítéletes többség alá”? (Az idézetek Varró Szilviától.) Hogyha közvélemény-kutató lennék, nem mernék erről a borzalomról tudakozódni a lakosság körében, mert félnék az eredménytől?

Ilyen manapság Magyarország? Ezt mondjam a hollandnak?

Mindez csak később jut eszembe, hiszen nem a politikáról kezdünk beszélni, hanem a színházról, a politika csak később kerül szóba (a színház révén), amikor majd bánatos hasonlatosságot találunk országaink között. Tudniillik az európai parlamenti választásokon csak náluk és nálunk erősödött meg radikálisan a szélsőjobb. Angliában is, kapok észbe még beszélgetés közben, mintha ez enyhítene a dolgon. (A nemrég nálunk járt kiváló kritikus, Ian Herbert panaszolta, hogy a szigetországból két szélsőséges képviselő is bekerült az Európai Parlamentbe. Csak kettő? – kérdeztem reflexből. Egy akkora országban?) Saját nemzetén nem csodálkozik a holland, de rajtunk igen. Ti, magyarok önkritikusan látjátok magatokat. Honnan veszi? Hát a Krétakör Színház Hazámhazám című előadásából. Így került a politika a beszélgetésbe, amely a Sirálytól indult (a közelmúltban elhunyt Jürgen Gosch utolsó, nagyszerű rendezését néztük), és a holland kolléga, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, lelkesen dicsérni kezdte Schilling Árpád j betűs Siráját. Szóval a Hazámhazám szerinte a negatív közéleti jelenségek, köztük a politikai manipuláció éles, szatirikus leleplezése volt. És gondolja, kérdezem naivitást tettetve, hogy a politika annyira megrémül a színházi leleplezéstől, hogy hazafelé menet már a ruhatárban jó útra tér? Nevet, nem válaszol.

Egy nappal később, a grazi színház Bodó Viktor rendezte Alice-produkcióján talán föl sem tettem volna a kérdést. Ugyanis azt olvastam a napi fesztiválújságban, hogy néhány évvel ezelőtt Bodó rendezései fölkavarták a budapesti színházi közvéleményt! Hogy nem voltam ott!

Az Alice virtuóz, vizuálisan eredeti előadás, Salzburgban is nagy sikere volt. Két nappal később a Cosi fan tuttét vezénylő Fischer Ádámnak nemkülönben. Sok a tehetséges magyar, mondja a holland. Ha Magyarország olyan, mint Bodó Viktor Alice-a és Fischer Ádám Cosija, akkor nincs baj. Vagy amilyen a MűPa-beli Wagner-napok, a gyulai Shakespeare-fesztivál, a miskolci nemzetközi operafesztivál. Igaz, júniusban Miskolcon megkérdezte tőlem Brendan G. Carroll, a Kelet-Európára szakosodott angol operai szakíró, hogy tudom-e, mi van Pécsett. Mondtam, nem tudom, szerintem Pécsett nincs semmi. Szerinte sincs, jegyezte meg, pedig úgy tudta, Európa egyik kulturális fővárosa lesz jövőre, viszont erre vonatkozó leveleire még csak nem is válaszoltak. El tudom-e képzelni, firtatta, mi volt Liverpoolban fél évvel az ő kulturális fővárosi évük kezdete előtt. El tudtam. Azoknak Pécsett fogalmuk sincs, mi fán terem a kultúra, mondta Carroll dühösen. Aztán a júliusi pécsi Operáliát érdektelenség kísérte. Pedig azt Moldova György nem is átkozta el mint értelmetlen pénzkidobást, ő csak a miskolci operafesztivált sújtotta a fölösleges dolgok iránti mély megvetéssel. Remélem, nem tudja, hogy az osztrákok a Bécsi Ünnepi Hetekre és Salzburgra az állami költségvetésből az idén összesen huszonegy és fél millió eurót pénzkidobnak. Ezért sírjon az ő anyukájuk. És azért, hogy az osztrák UPC-előfizetőknek nemcsak a Mezzo csatorna jár – amelyet nálunk épp most vettek ki az analóg csomagból –, hanem további másfél művészcsatorna is: az Arte és Sat3? Mit gondol az osztrákok kulturális igényéről a UPC, amit a magyarokéról nem gondol?

Mielőtt megkérdeznék, hogy jön össze egy cikkben a politikai és a kulturális sirám, én kérdezem, hogy vajon említhető-e egy lapon a miskolci operafesztivál és a miskolci Jobbik-szavazók magas aránya. Bizony említhető, és nem intézhető el azzal, hogy ez a város két arca. Az összefüggés bonyolultabb. Az is beletartozik, hogy egy kulturális esemény közönsége elfogadja-e a kultúrát mint a nem mindig szórakoztató, viszont a lelkiismeretünkkel szembesítő valóság tükrét. Az Alban Berg-operákat, amelyek ma már klasszikusok, a foghíjas miskolci nézőtér nem fogadta el – nem szokott ilyen kínálathoz. Nem gondolja, hogy a színházban gondolkodni kell. És az életben?

Az idei Salzburgi Ünnepi Játékok mottója: A hatalmasok játéka. Ez erős politikai felütés. Több előadás kapcsolódik a témakörhöz. Politikusok, vezérek, manipulátorok a főszereplők, meg az áldozataik. Sok az áthallás. Händel Theodorájában a keresztény vallási mártírokról, Rossini Mózes és a fáraójában a zsidó kisebbségről, Nono operájában (Ama szerelmes nagy napon, 1974) forradalmakról és forradalmár nőkről van szó, a párizsi kommüntől kezdve az orosz 1905-ös fölkelésen át a kubai, bolíviai és vietnami aszszonyokig. Marx, Gramsci, Gorkij, Lenin, Brecht, Guevara, Castro, Pavese a librettóban szövegszerűen idézett szerzők.


A salzburgi intendáns, Jürgen Flimm olyan műveket citál, mint A vágóhidak Szent Johannája vagy Az anya, a Gorkij-regényből adaptált Brecht-dráma. Elgondolkodtam: vajon melyik hazai művészeti vezető merné e neveket és címeket programként a szájára venni? Nono auditíve is nézőt próbáló, mozgalmár operájának előadása hatalmas sikert arat. Flimm Brecht Johannájának vízióját hozza fel példaként a nagy szolidaritási felvonulásról. Könnyű neki Ausztriában. Senki sem kérdezi meg tőle, hogy a Rudolf Hess-évfordulót ünneplő újnácik, a betiltott gárdisták, esetleg a melegek felvonulásáról beszél-e, és hogy az országlakosság melyikkel szolidáris.

Keresem a holland kollégát a Nono-előadáson, de nem találom. Mondanám neki, jöjjön el Budapestre, a Hősök terére szeptember 5-én. Akkor megtudhatja, milyen ma Magyarország.