Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Mostanában ismétli magát a történelem, és bár Marx, akinek sok mindenben igaza volt (ki gondolta volna?), azt mondta, hogy a dolgok először tragédiaként játszódnak le, másodszor viszont komédiaként, lehet, hogy ebben speciel tévedett. Például a gazdasági világválság másodszor sem kifejezetten komikus. Groteszk történelmi párhuzamai azonban tagadhatatlanul vannak.

Budapesten nemrég ugyanarra a napra esett az operabál és egy sarokkal odébb, a Thália Színházban az operaház bemutatója, mely alkalomból Kurt Weill és Bertolt Brecht Mahagonny városának felemelkedése és bukása című operáját adták elő. Az Andrássy úton önfeledten vigadt az úri elit, az Európai Parlament szocialista képviselő asszonyának fővédnöksége alatt, aki annyira, de annyira szeretett volna Franco Neróval táncolni, hogy még; a Nagymező utcában ezalatt egy válságdrámát játszottak, „és amit a nézők a színpadon láthattak, nem volt más, mint saját összeomló világuk”.

Az idézőjelbe tett tagmondatot Hans Heinsheimer írta a darab 1930-as lipcsei ősbemutatójáról, amely botrányba fulladt, mert a kivezényelt nácik az utcán és a nézőtéren provokatív tüntetéssel zavarták meg az előadást. A Nagymező utcában (ezúttal) nem volt semmilyen tüntetés, de az Andrássy úton az operabál ellen igen. Vörös zászlós balos aktivisták, punkok csaptak ricsajt, mutatták a csupasz feneküket a felső tízezernek.

Gazdasági válság volt 1930-ban Lipcsében, és gazdasági válság van 2009-ben Budapesten. Lehet, hogy mégsem olyan vicces a párhuzam.

A válság forgószelét érző Mahagonny városban, ahol elszabadulnak az indulatok, kiadják a jelszót, hogy „mindent szabad”, és az egyik szereplő halálra zabálja magát, ami Brecht szerint a színpadon tartalmilag színtiszta provokáció: „Azért teszi, mert éhség van a világban.” Most is van éhség, és nemcsak „a világban”. A túlfogyasztás, a túlköltekezés, a kirakatba tett fényűzés, az üres celebritások mediatizált önélvezkedése a tömeges elszegényedés idején nemcsak ciki, hanem provokáció is, amit nem kompenzál semmiféle önelégült, ájtatos jótékonykodás.

Szívesen ott maradtam volna a Balettintézetnél a „jó nagy balhét csapók” között (ahogy „a csillárok meleg fényében” fürdő képviselőnő nevezte a tüntetést), a rohamrendőröket is bevártam volna, de a színházi előadás korábban kezdődött, mint az operabál, így a valóság színpadi mását választottam. Annál inkább, mert a darab zseniális és előrelátó szerzői pontosabb eligazítást adtak a jövőnkre nézve, mint a jelen felelőtlen felelősei. Akik nemhogy a színháztörténetet nem ismerik, de a történelmet sem.

Nézem a darabot, és elgondolkodom a mi kis világunkról. Mahagonnyban, ahol a mindent szabad elvét reklámozzák, így a gyilkosságot is, a bokszmeccs például nem sport, hanem emberölés. De hát a gyilkosság nálunk is reklám, ugyanúgy a több pénzért hirdetik, mint Brechték csapdavárosában. Találomra kiválasztottam néhány külföldi filmet és becsali magyar címfordításukat a tévék műsorából. „Gone but not forgotten” (Elmúlt, de nincs feledve), magyarul: A gyilkos nem felejt; „Circle of friends” (Baráti kör), magyarul: Gyilkos a nyomodban; „Chasing shoots” (kb. Hajtóvadászlövések), magyarul: Gyilkos múlt. Tucatjával lehetne sorolni. Bájos, nem?

A gyilkosság mint áruvédjegy. Mézesmadzag. Egymásra licitálnak a csatornák: gyere, néző, nálunk már a címlapon ölnek, élvezni fogod! Jobb, mint Mahagonnyban.

Mahagonnyban a gyilkos a bíró. Egyszerűen átül a bírói székbe, és ítélkezik. Itt még nem tartunk, de legalább van hová fejlődnünk. Egyelőre csak a bíróság előtt, az utcán és a folyosón szűrik meg paramilitáris alakulatok az érkezőket. Minden kezdet nehéz. Rasszista ítéletek nem születnek, egyelőre csak a bírói kar jelentős része rasszista – egyes felmérések szerint.

Legyünk türelemmel. Van idő. Az Alkotmánybíróság a kilencvenes évek elején deklarálta, hogy majd a közvélemény fogja megbélyegezni az antiszemitizmust és a rasszizmust. Azóta várnak. Az eredmény közismert. A gyűlöletbeszédet csak akkor lehet szankcionálni, ha erőszakot vált ki, de ha kiváltja, az már nem beszéd, hanem maga az erőszak. Ördögi kör, nincs kiút. Ki kell várni, amíg a gyűlöletbeszédből erőszak lesz.

Tömegek voltak ugyanilyen vakok a múlt század harmincas éveinek elején. Tudjuk, mi lett a következménye.
Mahagonnyban „a borzalom éjszakáján – ahogy Ernst Bloch írja – megtörténik az áttörés, a látható áttörés, a radikális fordulat az egyéni szabadság felé: az ember azt veheti el, amit akar, azt teheti, amit akar”. Kitör az anarchia, a káosz, „a pusztításban való kedvtelés”. Láttunk ilyet a közelmúltban a pesti utcán? Láttunk. Fogunk is még?

A köztársasági elnök szerint egyesek felelőtlenül „polgárháborút vizionálnak”. Sok mindent neveztek a történelemben „felelőtlen víziónak” az előtt, hogy megtörtént. Nem sorolnám a példákat, és a felelőtlenség fogalmát sem a vizionálókra alkalmaznám. Lám, a felelőtlen Brechték is mit vizionáltak 1930-ban?!

A szabadságutópia elfajulása nyomán születő káoszt, amelyben tüntető tömegek vonulnak föl a gátlástalanság, az immoralitás és az anarchia „jogrendjét” követelő táblákkal. Három éven belül meg is érkezett, amit a felvonulók kértek. Hitlernek hívták.

Milyen táblákat visznek Mahagonnyban az emberek? (Az eredeti darabban, nem az előadásban.) Ilyeneket: „Éljen a lopás!”, „Éljen a gátlástalan gyilkolás!”, „Éljen a pénz, éljen a harc, mindenki mindenki ellen!” Vajon milyen kívánságok ezek? A tudattalan vágyai? A legutolsó táblán ez a szöveg áll: „Követeljük a tartós aranykort!” Ennek most különös bája lenne nálunk. Kár, hogy ismerjük a velejéig racionális, a dolgokat végiggondoló Brecht véleményét azokról, akik behódolnak a képmutatásnak és az olcsó jelszavaknak.

Szilágyi Ákos úgy elemzi az elmúlt két évtizedet, mint befejezetlen rendszerváltást, amit a magyar társadalom az egyik oldalon a biztonság hiányaként, válságként, zűrzavarként él meg, a másikon pedig pártdiktatúrával, antiparlamentáris fordulattal, etatista rendteremtéssel vél „befejezni”. „Ennek a kettős félelemnek a szorításában vergődik a társadalom, és vergődnek a pártok is, hiszen vagy a »liberális káosz«, vagy az »antiliberális rend« árnyéka vetül rájuk.” Ez az árnyék most erőteljesen fölsejlik a horizonton.

Tartsuk magasra a táblát: „Éljen az operabál!” De egy percig se feledjük, hogy Mahagonnyban élünk.