Hetilap kereső

Békés Pál írása

Mostanában kezdődött a New York-i és washingtoni magyar kulturális évad – jó pillanatban. Az új elnök beiktatását és első lépéseit kísérő bizakodó hangulat erős hátszél lehet – az évad sikerrel kecsegtet, és ez igazán ránk fér. Ha itthon manapság kevés a sikerélmény, akkor legyen valami legalább a tengeren túl – örüljünk annak, aminek lehet.

A szervezők nyilatkozatai szerint az évad egyik célja a magyarokról Amerikában kialakult kép formálása, korszerűsítése. Ez ránk is fér. Nekünk van ugyan egy képünk arról, hogy nekik milyen képük van rólunk (tehetséges kis nép), ez azonban nem mindig azonos azzal, amit valójában gondolnak, ha egyáltalán gondolnak valamit. Az „ők” persze maszatos és megfoghatatlan egy nálunk éppen százszor nagyobb, 300 milliós országban, ahol a lakosság többségének sejtelme sincs az Amerikán kívüli világról.

Amikor a nyolcvanas évek derekán először jártam az USA-ban, csak rövid időt töltöttem tanultabb emberek között, New Yorkban. Ott nagyjából minden a helyén volt: egy zenész házaspár ismerte Bartók Bélát, egy mexikói illetőségű futballrajongó Puskást, a többiek Gábor Zsazsát. Őt viszont én nem. New Yorkban tudtam meg, hogy hazánk márkavédjegye a férfifaló szépasszony, akiről megbocsátó mosollyal mondták, hogy csapnivaló színésznő, és akkor került legközelebb az Oscar-díjhoz, amikor hozzáment egy Oscar-díjas színészhez.

E műveltebb társaságban többnyire ismerték azokat a szellemi nagyságokat, akikről nemrégiben Kati Marton, a neves újságíró, a múlt hét óta a magyar kultúra követe publikált sikeres könyvet Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot címen. De ha ismerték is a könyv szereplőit Teller Edétől (Edward Teller) Friedmann Endréig (Robert Capa), fogalmuk sem volt róla, hogy magyarok.

Igazán homályos országkép.

New York után nekivágtam a nagy kalandnak – fel Kanadába, vissza az Államokba, és irány a nyugati part. Tizenkétezer kilométert utaztam, többnyire busszal, átlag napi két hamburgerrel. Telibe kaptam a két óceán között nyújtózó semmit: „az igazi Amerikát.” Ahol Magyarország még Gábor Zsazsa-szinten sem ismert, és csak a „keleti blokk” részeként azonosítható.
Kanadából visszatérve keskeny hegyi úton léptem át az amerikai határt. A határőr leszállított a buszról, kipakoltatta a hátizsákomat. A sofőr türelmetlenkedett, a határőr hajthatatlan volt. A sofőr elnézést kért – tartania kell a menetrendet –, és otthagyott. A határőr megvárta, míg eltűnik a busz, azután lepecsételte és visszaadta az útlevelet. Inkább dobta. Én dühös voltam, ő elégedett. Azt mondta: Magyarország a keleti blokk, onnan pedig nem lehet utazni, igaz-e? Ha tehát legálisan kiengedtek, akkor kommunista vagyok, igaz-e? Akkor pedig semmi keresnivalóm a szabad világban. Az irataim sajnos rendben, kénytelen beengedni, de meg akarta mutatni, mire számítsak.

Hetekkel később a kaliforniai Santa Barbarában értem el a tengert. Dél volt, és én ájuldoztam a gyönyörűségtől meg az éhségtől. A buszállomás melletti parkolóban tiritarka emberek álldogáltak – a hippivilág maradéka, megöregedett virággyerekek. A misszióstelepről érkező ingyenkonyhát várták, hívtak, csatlakozzam, jut nekem is. Megjött a mikrobusz, rizst és pudingot osztottak, kaptam én is. Leültem két éltes hippi mellé. Azt mondták, látszik, hogy komoly utazó vagyok, honnan jöttem? Amikor megtudták, rámförmedtek, menjek odébb, ha jót akarok, mert ők komcsikkal nem esznek együtt.

Ez is egyfajta országkép volt.

Nálunk soha nem működött ilyen jól az agymosás. Lemaradtunk ebben is.

Pedig próbálkoztunk derekasan. Ott volt például a kulcsmondat: „Amerikában verik a négereket.” Kezdetben erős propagandaérvként használták, és nehéz volt ellentmondani, hiszen láttuk a film- és tévéhíradókban: tényleg suhognak a gumibotok. Később a sok változatban terjedő vicc, a minden érvet lesöprő bornírt propaganda paródiája lett. Az egyik verzió szerint Hruscsov meghívja Kennedyt, nézze meg a moszkvai metrót, ahol percenként járnak a szerelvények. Hosszan várnak, majd Kennedy gúnyosan megjegyzi, hogy fél órája nem jön semmi. Erre Hruscsov: „Na és? Maguknál meg verik a négereket!”

Röhögtünk a viccen, de a négerverés igenis benne volt az Amerika-képünkben. Kevés nagyobb fordulat képzelhető el, mint ami most történt: negyven évvel Martin Luther King meggyilkolása után megválasztották az első fekete elnököt.

Kis híján Barack Obama beiktatásával egy időben, egy-két nappal azelőtt, hogy New Yorkban elkezdődött az országképformáló évad, Budapesten arról szólt a tévéhíradó, hogy előző éjjel egy fekete diákot lerugdostak a buszról, és az utazóközönség egyetlen fiatal lány kivételével nem mert vagy nem akart beavatkozni. Az áldozat elmondta, hogy ez a harmadik eset. A két korábbi alkalommal feljelentést tett, de nem történt semmi, és többet nem fordul a rendőrséghez, mert tudja, hogy úgysem védik meg. Ez aztán az országképformálás.

A világ nagyobbik része önfeledten ünnepli a sötét bőrű elnököt, és ezzel egy időben rólunk elmondható: nálunk meg verik a négereket. Pozitív országimázst építeni lassú és költséges, negatívat gyors, könnyű, olcsó – elég hozzá néhány sötét agyú verőlegény.

Úgy kell nekünk a kulturális évad sikere, mint egy falat kenyér. Mert ha valamikor, hát most Magyarországnak igencsak vigyáznia kell a képére.