Ne megkeseredett, jövőtől szorongó, agresszív emberek lakják az országot...

Mostanában, rendes évi szabadságom során, útba ejtettem egy igazi magyar nagyközséget – vagy nevezzem inkább kisvárosnak?

Tény, hogy a helység központi közlekedési útvonalát Fő utcának hívták, a gimnázium falát Kossuth Lajos és Széchenyi István domborművű képmása ékesítette, egyetlen középület faláról sem hiányzott a szívet dobogtató háromszínű zászló, és az emberek mindenütt magyarul beszéltek, más szó, legföljebb ha foszlányokban hallatszott ki az utca lármás nyüzsgéséből. Ám a legkülönösebbnek azt találtam, hogy ahány üzletben vagy könyvesboltban megfordultam, amire rákérdeztem, annak az árát közvetlenül euróban adták meg az elárusítók, s még a presszókávét is, amelyet régiesen dupla feketének neveztek, egy euró nyolcvan centért szolgálták fel. A cukrászda utcai részének padjain ülő helybéliek éppen arról vitatkoztak, hogyan áll mostanában odaát a forint, érdemes-e kisebb-nagyobb summát beváltani, vagy helyesebb, ha kicsit várunk a dologgal. Egy idősebb hölgy megjegyezte, hogy azoknak bizony még egy darabig nagyobb szükségük lesz a mi pénzünkre, mint nekünk az ő forintjukra. S hogy szemléletesen tükröződjék a pénzügyi-földrajzi helyzet, a helyi takarékpénztár kirakatában jókora „e” betű hirdette a soha vissza nem térő gyors hitelajánlat pénznemét. Volt ennek a helységnek valamilyen furcsa, időtlen kisugárzása, mintha az ott lakók egy bizonyos Euró-Magyarország bennszülötteiként üldögélnének a langy nyári délutánban, s afféle kisded falusi tagállamként társulnának a Svédországtól Olaszországig, Ausztriától Portugáliáig terjedő valutaövezethez.

Vagyis hát, mint a kontextusból kitetszik, arról az alighanem egyetlen magyarlakta községről van szó, amelyben már a kontinens új pénzneme a hivatalos fizetőeszköz. Lendva, és a bízvást vele együtt emlegethető néhány környékbeli falu, Szlovénia részeként ez év eleje óta az euróövezethez tartozik. Ennek megfelelően az utcanevek és cégtáblák természetesen nemcsak magyarul, hanem szlovénul is tájékoztatnak, és trikolórunk mellett ott lobog a posztjugoszláv utóköztársaság és az Európai Unió zászlaja is. Kontinentális jelképekben persze a szomszédos horvát Csáktornyán és a magyar Lentin sincs hiány, mégis itt, Lendván éri az embert az az erős impresszió, hogy igen, ez a néhány ezer magyar ért el most oda, ahol mi a legmerészebb jóslatok szerint 2012-ben fogunk kikötni. Itt valóban „okafogyott” az a vita, hogy sikerül-e a soron lévő kormánynak betartania az euróra való áttéréssel kapcsolatos választási ígéretét, vagy pedig indokolt az ellenzék ezzel kapcsolatos harsány káröröme. Valószínű továbbá, hogy számos más, a hazai médiában frekventált téma errefelé legföljebb akusztikai szempontból tűnik ismerősnek.

A világért sem akarom túlbecsülni ennek az elsősorban kereskedelmi előnynek a jelentőségét, tudva, hogy a közös pénz önmagában még Európa jobban prosperáló felében sem oldotta fel a gazdasági és szociális különbségeket. Ha azonban az ember a határvidékeket járja, nem szabadul a gondolattól, hogy a 20. századi, Párizs-környéki békék révén különböző utódállamokba keveredett magyarság akarva-akaratlanul osztozott az új alakulatok sorsában. S hogy melyik kisebbségnek mi lett az osztályrésze, az bizony szerencsejáték dolga volt. Lám, Szlovénia és benne a töredék magyarság, megúszta a Jugoszlávia felbomlásával járó kataklizmát és, legalábbis a pénzügyi integrációban, már most megelőzte a Magyar Köztársaságot. Aki kétszáz kilométerrel délebbre, mondjuk a horvátországi Károlyvárosban volt magyar, az a többségi nemzettel együtt menekült a szerb tüzérség lövedékei elől, aki pedig Újvidéken, azt egyenesen az a balszerencse érhette, hogy neki magának is tevőlegesen részt kellett vennie a háborúban.

Másfelől pontosan emlékszem rá, hogy amikor a nyolcvanas években először jártam burgenlandi magyarlakta faluban, valósággal szíven ütött, hogy vannak honfitársaim, akik mindenféle jogot élveznek, lazán mozognak a világban, szabadon gondolkodnak, beszélnek, olvasnak és írnak, s mindehhez még csak emigrálniuk sem kellett. Akkor gondoltam először arra, hogy van, vagy legalábbis kellene legyen, egy feltételes módú Magyarország, jobb, szelídebb, ésszerűbb, élhetőbb, mint a materiálisan létező. És ma is így vagyok vele: szerintem elkelne még a határ közelében néhány település, kisváros vagy nagyközség, amely külsőleg a szokásos magyar jellegzetességekkel bír, csak éppen nem megkeseredett, jövőtől szorongó, agresszív emberek lakják, nem egymás rovására kiemelkedni kívánó politikusok irányítják, és nem becsületsértési nyelvgyakorlatokban ügyeskedő médiák informálják. Ha nem is hiszem, hogy egy-egy ilyen Lendva a maga szelíd nyár délutáni békés idilljével iskolát teremtene, az ember mindenképpen szívesen járna oda üdülni, vagy csak levegőt szívni. S ugyan mi jobbat lehet tenni egy országgal, mint hogy csodaszép imázst alakítunk ki róla, hogy azután kínkeserves igyekezettel próbáljuk valamennyire hasonlóvá tenni a kedvező országképhez?